A kezdő játékszerző legott megdicsőül, ha elhangzik egy kiadó vezetőjének szájából, hogy „érdekel a játékod”. Úgy érzi, hogy révbe ért, nincs tovább, talán a pezsgőért is nyúl. Az elmúlt évek azonban felruháztak annyi tapasztalattal, hogy ne csapjam be ezzel önmagam. A hír természetesen nagyszerű, és belefér egy izgatott telefonhívás a feleségemnek, vagy egy büszke merengés a teraszajtóban a kert felé, de ma már tudom, hogy ez még nem a cél, legfeljebb a célegyenes, ami egyáltalán nem olyan egyenes, mint ahogy hívják.
Egyrészt az „érdekel” nem ugyanaz, mint egy aláírt, kedvező szerződés, és pláne nem ugyanaz, mint egy megjelenés, akár 6-12 hónap múlva. És biztosan vannak szerzők, akiknek a munkája ezen a ponton lényegében véget ér, de ez rám nem jellemző. Úgy tűnik, hogy ez nem is csak azon múlik, hogy a magyarországi kiadók általában kapnak a lehetőségen, hogy személyemben olyan szerzőt fogtak, aki akár a gyártásig képes elmenedzselni a saját művét. A jelenlegi legfontosabb nemzetközi szerződésem is arra kér, hogy magam irányítsam a grafikai kivitelezést a jövőre megjelenő játékom kapcsán. És persze nem is tudom, hogy mindezeket panaszosan vagy büszkén akarom mondani. Mert természetesen büszke vagyok arra, hogy mindezt „kinézik belőlem” az eddigi munkák nyomán, de a másik oldalon tulajdonképpen egy fáradságos, figyelemmegosztó, felelősségteljes munka szakad rám, amit még ráadásul ki sem fizetnek. Legfeljebb azzal, hogy megadatik, hogy a saját gyermekemet én nevelhetem.
A következőkben igyekszem bemutatni ennek az utolsó szakasznak is a göröngyeit,
de – ugyan még messze nem értünk a végére – előre tudható, hogy nem ez lesz a legnehezebb menet. Ugyanis a partnerem a Nomad esetén az a Piatnik lesz, akikkel már volt szerencsém az elmúlt évek során összeszokni. Kipróbáltuk egymást hazai (Rejtély a babaházban) és nemzetközi kiadvány (Underground Panic, Roundforest) esetén is – egyik sem volt ugyanolyan lefolyású, és egyik sem volt tükörsima ügy, de a viszony azóta is kiváló, kifejezetten baráti, és mindkét oldalról messzemenőkig korrekt. Ezúttal is örömmel és kapásból igent mondtam Gyöngyösi Gábornak – mert hát ő volt akkor a vonal végén, és eszemben sem volt sajnálni, hogy nem várom be a német választ. A vele kötött megállapodásból eddig mindig nyertem, szakmailag, anyagilag, és még emberileg is. Nem válogatok a kiadók között, a játékaim mindenki számára eladók, de az vesse rám az első követ, akit nem befolyásolna a pozitív tapasztalat. (És azt is el kell mondjam, hogy természetesen nem csak a Piatnikkal kapcsolatban őrzök ilyeneket.)
Szóval Gábor szava felért egy elém tolt szerződéssel. Tudtam, hogy ha nem jön valami égi veszedelem, a Nomad a Piatnik kiadványa lesz immár. Így a teraszajtó előtti büszke merengés hamar átváltott az utolsó szakasz gyakorlatias tervezésébe. Számba vettem a lehetőségeket, és most először el kellett gondolkodni a játékomon, mint kiadványon. Kiknek szól? Miről szól? Mit üzen? Mi emelheti a játékélményt, ami nem tartozik szorosan a mechanikához? Hogyan lesz eladható? Természetesen ezek eldöntése a kiadó hatáskörébe tartozik, de azt is tudom, hogy egyik sem veszi rossz néven, ha felkészülök ezekből a kérdésekből, és minimum javaslatokat teszek. Gábor pedig – a korábbi sikeres projektekből kiindulva – szerintem már el is várja, hogy továbbra is atyáskodjak a játék felett, természetesen folyamatos egyeztetés mellett.
A Nomad cím tetszett, és tudom, hogy ő is kedvelte.
Megbeszéltük, hogy ismét egy olyan munkacím, ami elég jól lefedi a játék hangulatát, központi témáját, és eközben nemzetközileg is érthető, jól csengő kifejezés. Gyorsan utánanéztem: ha hasonló elő is fordul, pontosan ilyen cím nincs a megjelent játékok között. Kiindulásként remek. Azonban, ha igazán mélyre nézek magamban, valóban azt látom, amit a prototípus sugall? Egy pszeudo-mongol világot Van Gogh stílusában? Aligha. Nem csak azért nem szívesen sétálnék bele ebbe az utcába, mert akkor szeretnék sokkal hűebben kötődni ehhez a témához, kultúrához (és az esetleg még vissza is hatna a játékmenetre), hanem mert ez a téma jelen esetben feleslegesen megosztó is lenne. Isten tudja, hogy az európai emberekben milyen mértékben van jelen a primitív pusztai népek iránti szimpátia, vagy konkrétan egzotikusnak vagy idegennek találják-e Ázsia észak-keleti területeit.
De magamnak sem akartam hazudni Mongóliát. A Nomad ez esetben egy fiktív népről szól, akik egy fiktív vidéken élnek, az állataik sem feltétlenül olyanok, mint amit mi ismerünk, és a sámánjaik sem az általunk ismert istenekhez imádkoznak. Amit leírok, az tulajdonképpen maga a science-fiction. Eszembe jutottak a Star Wars buckalakói, és még számtalan idegen világ, amik a futurisztikus, disztópikus filmek akciójeleneteinek háttereként szolgálnak, és egyre otthonosabban éreztem magam. És ezzel a gondolatsorral összecsengtek Gyöngyösi Gábor szavai is, miszerint ez a játék most kicsit komolyabb, nehezebb is, mint az eddigiek. Talán nem baj, ha téma sem akar mást üzenni.
A játék nehézségi szintjét illetően természetesen megoszlott a teszterek véleménye, de összességében mégis egy egyértelmű elbillenés mutatkozott a 10+ kategória felé.
Azaz a Nomad nem a kezdők játéka, de családoknak is megfelel, akiknek nem ez lesz az első játékélménye, és ahol nagyobbacska gyerekek ülnek már az asztalnál. Ezzel az igen stabilan 1 órás játékidő is pariban van, ami csak akkor húzódhat el, ha a feladatot valaki nagyon komolyan veszi; viszont ilyet csak egy gamer tesz, márpedig a gamert nem zavarja egy hosszabb játékidő, ha az épp a rá nehezedő kihívás miatt hosszú. A kevésbé mélyre merülő játékmód mellett viszont az átlag játékosok egy óra tiszta szórakozást kapnak, ami meg tökéletesen megfelel a kategória feltételeinek.
Egy komolyabb játék tehát, ami azért témájában, látványvilágát illetően vonzó kell legyen, a doboza szinte le kell kéredzkedjen a boltok polcairól. Vajon ki készítse a grafikát? Nagy Zoltán neve azért ugrott be azonnal, mert az utóbbi időben szinte minden munkát együtt csináltunk, és elég univerzálisnak tartom, de azt éreztem, hogy azzal, hogy a Nomad egy lényegében humortalan, szeriőz téma, nem fekszik majd jól neki. Zubály Sándorral készítettem a Roundforestet, amelynek látványvilága osztatlan sikert ért el mindenütt, ahol a játék megjelent, de hiába kedvelem Sándort, az ő lágyabb ecsetkezelését sem láttam lelki szemeim előtt, ha a Nomad sprőd miliőjét és nyers színeit felidéztem. A telitalálat talán a Szathmáry Ottó & Walkó Gergő páros volna, de ez idő tájt ők épp másodállásban a Kereszt és félhold c. játékomon dolgoztak, így képtelenségnek tűnt, hogy még egy projektet a nyakukba akasszak. Ottó, aki nemzetközi hírű festő, s akit kifejezetten a szálkás stílusáért, a nyersességéért kedvelek, viszont lényegében végez majd, ha megcsinálta a címlapképet a másik dobozhoz, így talán hamarosan felszabadul (a munka dandárját Gergő végzi majd a többi játékelemen) – talán megér egy beszélgetést. Megért. Tetszett neki a téma és az ötlet, és megegyeztem vele, hogy a címlapot elkészíti, ha találok valakit, aki a többi grafikai elemet hozzáigazítja. Egyelőre nem volt ötletem.
A véletlen azonban megint megcsörrentette a telefonomat.
A mindig elfoglalt Nagy Zoltán volt a vonal végén, aki azért jelentkezett, mert végre letette a sok kötetes könyvillusztrációs feladatát, amivel évekig küszködött (és pénzt keresett), így most, ebben a hirtelen jött hiátusban szívesen felajánlja, hogy dolgozna valamelyik játékon. Nagyon megörültem, de lehető legkevésbé sem a Nomad jutott eszembe. Sorban állnak a játékok, amiket szívesen adtam volna a kezébe, azon morfondíroztam, hogy melyik áll közelebb a stílusához és a kiadáshoz. De így azonnal egyik sem adta magát: a kiadás előtt álló játékoknak már vagy volt grafikusa, vagy nagyon nem az ő világa volt, a többiek viszont nem álltak még úgy, hogy beleálljak egy teljes grafikai munka finanszírozásába. Ugyan nagyon szerettem volna egy komplett munkát adni neki, de végül rákényszerültem, hogy felajánljam neki a Nomad interfész-munkáit, illetve mindent, ami nem a borító.
Azonnal megragadta a téma, és amikor később megmutattam a prototípust, maga a játék is tetszett neki. Visszavonult, hogy árajánlatot adjon, de amikor ismét jelentkezett, azt mondta, hogy érti az averzióimat és a koncepciót is, de csak akkor vállalja, ha a komplett munkát ő csinálja, borítóstól. Mindketten időt kértünk. Nekem azt kellett eldöntenem, hogy mi legyen Ottóval, ő pedig szeretett volna a felvázolt vízióim alapján valamit rajzolni, amivel meggyőz. Egy hét múlva mindketten készen álltunk a döntéssel. Mint kiderült, nem várt akadályok miatt a Kereszt és félhold munkálatai csúszásba kerültek, így Ottó nem áll készen arra, hogy elvállalja a feladatot, Zoli viszont küldött egy címlaptervet, amivel levett a lábamról. Megjelent rajta a fantasztikum, a legenda, a nyersesség, az idegen világ, komoly volt, de közben a színeivel mégis kellőképp családbaráttá lágyította a képet, így épp azt a hangulatot sugallta, amit én éreztem a játék készítése során.
(folyt. köv.)
jatekrahivlak.blog 