Obsession

Katherine Drágám!
Kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem írtam neked korábban. Azonban olyannyira elfoglalt voltam az elmúlt héten, hogy a nap végén egyszerűen már nem volt jottányi erőm sem, ezért mindig félretoltam a kikészített levélpapírt. Pedig van mit mesélnem! Képzeld, ezúttal Apuskámmal együtt terveztük meg a falusi vásár menetét! A programokat, a területek felosztását, a résztvevőket, mindent. Apuskám azt mondta, hogy immáron felnőttként részt kell vennem ezekben a munkákban, ki tudja, lehet, hogy hamarosan, ha jól csinálom, rám bízza, csináljam meg a terveket egyedül! Nagyon büszke voltam, és úgy érzem, hogy kiválóan teljesítettem.

Ez a múlt csütörtökön volt. Pénteken Crosse grófnő és intézője volt nálunk vendégségben. Unalmasnak indult a délután, ám hamarosan két dolog is föltűnt: egyrészt, hogy Apuska nagyon furcsán viselkedik az özvegyasszony társaságában – csak nem nősülés jár a fejében? –, másrészt, hogy az intézőnek nagyon szép szeme van. Nahát, éjszaka alig tudtam elaludni tőle! De ne félj, nem mutattam semmi jelét a vonzalmamnak, pláne, hogy másnap együtt lovagoltunk ki a földekig, ahol tudtam, hogy William, a legfiatalabb Penberly is ott lesz. Apuska nem kedveli különösebben a szomszédos birtok urát, így a fiait sem, de azért elismerte a múltkor – hallottam, amikor a szivarszobában Lord Kinsley-nek megvallotta –, hogy Williamet ügyes gazdálkodónak tartja. Ki tudja, ha az ő segedelmével ismét magasra hág a Penberly ház csillaga, talán engedi, hogy többet találkozhassunk.

Apuska ugyanis még nem tett le arról, hogy egyszer még a dúsgazdag Fairchild család tagja leszek, és bár magam sem bánnám a frigyet az ifjú és jóképű Charles-szal, megmondom őszintén, én azt hiszem, nagyon is kibékülnék William Penberly-vel. Ő a múltkor még piknikre is hívott! Persze nem kettesben voltunk – a komornám, és az ő inasa is elkísért minket. De azért nem volt fagyos a lég körülöttünk, azt elhiheted! Drága Katherine! Olyan nehéz manapság eladósorban lévő fiatal lánynak lenni! Később többet írok majd, csókollak:
Marianne.

A fenti levélke nem szerepel az Obsession c. játékban,

mégis olyan, mintha Marianne története csak egy lenne a sok közül, amelyek sorra kibomlanak a játszmák során. Lecsúszott dzsentrik, gazdag ficsúrok, szebb napokat látott lordok és piti szélhámosok élik életüket az angliai Derbyshire-ben, és minden tevékenységük kimerül a társasági eseményeken való részvételekben, amelyek jórészt az ügyes helyezkedést, egy esetleges vagyonosodással járó, házasságnak hívott, előnyös üzleti szerződés előkészítését szolgálják. Csak úgy röpködnek a címek és nevek, a kastélyok ma már letűnt funkciójú helyiségeiben titkos vagy nagyon is demonstratív találkák szerveződnek, az itt-ott kissé megfoltozott pompát pedig körbe dongja a szolgák serege.

Amikor évekkel korábban (és jóval a Kickstarter kampány előtt) kiszúrtam magamnak ezt a játékot, akkor az elsősorban ennek a tematikával jócskán átitatott játékötletnek volt köszönhető. Már akkor, az első kiadás bemutatta, hogy a szerző, az egyébként az Egyesült Államokban élő Dan Hallagan rajongásig imádja ezt a 19. századi angol nemesi világot, és minden bizonnyal Jane Austen Büszkeség és balítélet c. regényét is. Akkoriban a talán épp OOP (out of print) státuszú játék emellett egy valódi megszállott szerelemgyerekének tűnt (v.ö.: Obsession=megszállottság), egy hobbista szerző deklaráltan egyetlen és fő művének, amelynek minden részletét ő maga faragta olyanra, amilyenre csak a képességei engedték.

Egészen furcsa volt, hogy az Obsession egy újabb életjelet adott 2020-ban, a Kickstarteren.

Mindenesetre egy csoportos megrendelés lehetősége nyílt, és én kíváncsian fizettem be az alapváltozatra, immáron feljavított minőségben. Gondoltam én. Mármint a feljavított minőséget. Azaz talán az első kiadáshoz képest hozott pozitív változást a közösségi finanszírozás anyagi támogatása, de összességében ugyanazt a csomagot adta el nekünk Hallagan úr, mint amit korábban ő maga összerakott. Benne a műve iránti megszállottságból fakadó minden jó- és rossz tulajdonsággal.

Mert hát ki kell mondjuk: egy felturbózott prototípust számlázott le nekünk a szerző a Kayenta Games logója mögé bújva, egy gazdag illusztrációkért kiáltó témát egyetlen egyedi illusztráció nélkül, táblákat, lapkákat és kártyákat szerkesztve kézügyesség és igazi jó ízlés híján. És biztosan mondhatom, a Kickstarter közönsége megfizette a munkát, kiváltképp azok után, hogy lényegében készen volt már a játék – szóval igazán belefért volna a költségvetésbe egy vizuális artista szakmunkája is. De nem: hősünk a saját művészetének visszaigazolásaként tekintett a KS-sikerre, és hagyott mindent úgy, ahogy van, ahogy ő otthon összeszerkesztette.

Megbocsátó vagyok az ilyesfajta öntörvényűséggel szemben, mert e sorok írója is hasonlóan gondolkodott, amikor az első játékát nyomda alá rendezte. Azonban annak egyrészt voltak nyomós anyagi okai, másrészt azért tudtam, hogy hol a határ, és a játékdobozt például egy ügyes grafikussal készíttettem el, ahelyett, hogy egy stock fotóval buheráltam volna a Photoshopban (mint ahogy tennem kellett ezt a kártyák esetén).

Azért ne legyünk igazságtalanok. Az Obsession látványra inkább hullámzó kvalitásokat mutat.

A produkció legszebb részei a valódi, egykoron élt arisztokraták fotóival díszített személykártyák, valamint, a mondhatni, teljesen felesleges családi papírdobozok (talán KS-extra), és az egyedi szolgafigurák fából. Közelebbről vizsgálva ezek a komponensek is fésületlen tervezésre utalnak, de tény, hogy a (fiktív) családcímerek, az archív fotográfiák és a színes fabábuk hozzák a hangulatot. A központi táblák, eseménylapkák és egyéb elemek már sajnos első ránézésre is elbuknak: a következetlen művészi koncepció rányomja a bélyegét az asztalképre és meglehetősen rendezetlen benyomást kelt. Vagy inkább egy jó minőségű prototípust juttat eszünkbe.

De hát egy eurogame-nél keseregni a látvány felett nem túlzott kukacoskodás? Nem. Egyrészt azért, mert ez a téma magas labda, amit nem lehet leütni vegyes vonalvezetésű stock grafikákkal. Másrészt napjainkban az euróknál is magasan van az igényszint, hiszen a piaci dömping hatására a verseny egyre kiélezettebb. Harmadrészt pedig kijelenthető, hogy az Obsession ha nem is hibrid, de céljait és felfogását tekintve nem egy hagyományos értelemben vett eurogame. Természetesen az, mechanikai értelemben, de egyértelműen az amerikai ízlés szerint készült. Márpedig odaát nem csak a magas szerencsefaktorhoz és a storyline-okhoz vonzódnak már-már zavarba ejtő módon, hanem a felcsavart látványvilághoz is, amit nem ad meg nekik ez a játék.

Mit is kapunk valójában?

12-16 fordulót, azon belül 7 tevékenységi fázist (a 8. a passzolás, ami még 4 önálló teendőt tartalmaz), és néhány opcionális, bármikor elvégezhető akciót. Tehát elég sokat mindenből, azaz ez esetben jogos a BGG közösség 12+ ajánlása, a 3 feletti nehézségi érték és a 90 perces játékidő is. Nem egy könnyed családi játék – ahogy a Büszkeség és balítélet sem ilyen típusú olvasmány.

A körünk első teendője a szolgák közelebb mozgatása az „Available Service” pont felé. A számomra amúgy kedves, szórakoztató „késleltető mechanizmus” hatására a felhasznált komponens/szereplő csak bizonyos relatív idő után válik újra elérhetővé. Ez a viszonylag ritka korlátozás-típus nem veszi el a lehetőségeket, csupán időben tolja el a hozzáférést, amivel muszáj, de lehet is kalkulálni. A késleltetés viszont itt fájdalmamra valójában keveset ad a játékélményhez, nem pont úgy működik, ahogyan számítottam rá.

Következő lépésként a személyes táblánk (azaz a birtokunk) mellett begyűjtött, helyszíneket és eseménytípusokat kínáló lapkákból kell választanom egyet, és azt a tábla mellől fel kell helyeznem magára a táblára (?). Figyelnem kell arra, hogy az eseményhez tartozó reputáció érték ne haladja meg a családunk jelenlegi szintjét (ezt, a közmegbecsülésünk állapotát mutató statisztikát egy nagyon kényelmetlen, körkörös indikátor segítségével lehet követni, valamint növelni, sőt csökkenteni is), illetve, hogy az eseményhez megfelelő számú és típusú személyt kell biztosítani a kezünkben lévő kártyákból, illetve az ő igényeik szerint

megfelelő számú és típusú szolgálót kell delegálnunk a kényelmük érdekében.

És akkor tényleg úgy érezzük, hogy Lady Henshaw kilovagolt fess udvarlójával a kínai stílusú pavilonhoz, ahol már a lakáj bekészítette a szendvicseket és a teát, a szobalány pedig asszisztál a kisasszonynak leszállni a nyeregből, és közben felsegíti a pelerinjét. Hozzáteszem, az eseményhez semmi, még egy megveszekedett ikon sem jár, ami beindítaná az ember fantáziáját – azok jobban járnak, akikbe több képzelőerő szorult, vagy akiknek vannak emlékei Jane Austen regényeiről.

A sikeresen helyzetbe hozott nemes urak és -hölgyek kártyái nyújtják számunkra a jutalmat a cselekedetünk nyomán; némelyik növeli a pénzérméink számát 1-2 fonttal, mások a reputációs pörgettyűn csavarnak egyet felfelé, de – mivel mechanikailag pakliépítés történik a személyeket illetően, azaz a “családi alap kártyakészletet” növeljük-csökkentjük a fordulók során – akár új kártyákat (személyeket kétféle presztízs-kategóriából) is hozhatnak, vagy lehetővé teszik egyes lapok eldobását.

A pakli csökkentése alapvetően nem érdekünk,

mert minél több megfelelő személy van a kezünkben, annál több értékes eseményt (akciót) végezhetünk el velük, de az a helyzet, hogy ebben a pakliban sem arany minden, ami fénylik. A nemesek egy része – mi több, az első paklinál egyenesen a nagyobb része – kifejezetten kutyaütő. Egy ilyen fickó lehet, hogy segít megismerni újabb fontosnak tűnő személyeket, de eközben meglop minket (csökkenti a pénzmennyiséget), vagy éppen a hírnevünk csorbul, ha a társaságunkban látják. Sokszor több fejfájást hoznak, mint hasznot.

Mindenesetre melléjük is rendelni kell szolgákat a kártya rendelkezései szerint, akik az esemény végén nem a helyükre térnek vissza, hanem két mezővel arrébb, hogy két körrel később kipihenten érkezzenek a szolgálatba. Addig is lehetőségünk van további szolgák felvételére, sőt, akár kölcsönvehetünk megfelelő kiszolgáló személyzetet játékostársainktól is (azok legnagyobb örömére).

A pontok és büntetések jóváírása és a szolgák elhelyezése után megnyílik a lehetőség: vásárolhatunk egy vagy több eseménylapkát

a központi tábla kínálatából. Ide kezdetben minden forduló elején 6 kerül a fentebb említett, meglehetősen puritán, hangulattalan négyzetes lapkákból. Egy zsákból húzzuk őket, azon belül egy, a kezdetekre és a parti második felére optimalizált „pakliból”. A kihúzott lapkák a táblán egy bizonyos belső sorrend szerint helyezkednek el, egyre növekvő árú lapkahelyeken. (Ezáltal egyes eseménytípusok hajlamosak mindig a drága zónába kerülni.) A megvásárolt lapka a személyes táblánk alá kerül az adott színnel jelölt sorba – így legközelebb már ez az esemény is megrendezhető a főurak számára. Ezek a lapkák szintén hoznak bónuszokat (és hála istennek nemigen visznek), azaz növelik az anyagi és a reputációs szintünket, és van győzelmi pont értékük is – sajnos nem ritkán negatív.

Van még néhány apróság, így pl. a passzolással pénzt szerzünk és az eldobott kártyáinkat mind visszavesszük a kezünkbe, egy reputációs szint visszalépéssel megint csak pénzhez jutunk, kettőért visszahívhatunk szolgát, és négyért frissíthetjük a lapkakínálatot stb., azonban nagyjából ez minden, ami történik a kies Derbyshire-ben.

Illetve van még valami: bizonyos számozott forduló némi újdonságot csempész a teendőink monotonitásába. Egyes mezők elérésekor (és bizonyos előkészület mellett) a falusi vásár pénzt és presztízst jelent egyeseknek, máskor újabb célkártyákhoz jutunk a kezdeti 5 mellé/helyett, de egy-egy ilyen mező korlátozhatja valamely tevékenységünket, illetve értékelheti időközben a Nagy Versenyt, amelynek a lényege, hogy ki kerül közelebb a befolyásos Fairchild családhoz. A játékban ugyanis négy ízben felcsapunk egy mini kártyát, ami megmondja, a következő találkozáskor melyik lapkaszínből kell a többiekhez képest erősebbnek lenni ahhoz, hogy valamelyik Fairchild sarj kártyája hozzánk kerüljön, élvezve a főrend áldásos segítségét.

Aztán egyszer csak vége van.

A személykártyák és az eseménykártyák libikókája adja a végső pontszámokat, kiegészítve más apróságokkal, így pl. a reputációs szint nyögvenyelősen bonyolult átszámításával.

Az Obsessionnel kapcsolatban meglehetősen vegyes benyomásaim vannak még így, 4 játszma után is. Miközben egyértelmű erénye, hogy szinte minden vizuális segítség nélkül is remekül hozza az egyedi és ügyesen feldolgozott tematikát, mechanikailag is felmutat néhány érdekes ötletet, nem tudom nem észrevenni a kidolgozatlanságát, az egyenetlenségét mind grafikai, mind mechanikai tekintetben, a sokszorosan túlbonyolított szabályleírást egy alapjában véve egyszerű felépítésű játékhoz, és

a viszonylag összetett döntések mellé párosított, aránytalanul magas szerencsefaktort.

Az utóbbi okozta a legtöbb bosszantó helyzetet a játszmák során. Az Obsession premisszája egy gondolkodtató játék, pakliépítés és engine building elegye némi erőforrás-menedzsmenttel. Mondjuk. A felkínált helyzetek ennek megfelelőek, ám a melléjük párosított eszközök véletlenszerűsége egyszerűen lehetetlenné teszi az okos tervezést. A stratégiák rendre elbuknak, miközben a játék nem csupán taktikai reakciókat, de hosszú távú gondolkodást is kér a játékosoktól.

Mondok példát. A 4 fordulónként érkező Fairchild fázis (Courtship Round) lényegében egy adott színű eseménylapkából kér többséget ahhoz, hogy jutalmazzon. A lapkák ugye minden alkalommal egy zsákból kerülnek kihúzásra. Lehet, hogy 3-4 játékos mellett csak 1 kerül elő a 4 forduló során, vagy annyi sem. Esetleg kettő is, de mind olyan árkategóriába kerül, amelyet esélyed nincs megvenni. Nincs igazi verseny tehát e tekintetben: akinek véletlenül épp összejön, megkapja a jelentős bónuszt, a többiek pedig így jártak.

Más. A rosszul elhelyezett szerencsefaktor pusztítását igencsak megérzed, amikor már a hatodik(!) olyan személykártyát kell felhúznod vakon, amely többet visz el a konyháról, mint amennyit hoz jutalomként, és esélyed sincs a másik, magasabb presztízsű pakliból húzni lapot (ahol kevesebb a svindler), ugyanis már sok fordulón át mindössze egy játékostársadnak sikerült erre vonatkozó kártyalappal találkoznia.

Megint más. A játék elején 5 célkártyát húzunk véletlenszerűen. Ezek a célok meglehetősen vegyes feltételrendszert és ez által hasonlóan változó mennyiségű győzelmi pontot ajánlanak. A játék során ugyan lesz lehetőségünk valamelyest módosítani a kártyák összetételén, de semmi nem garantálja, hogy ez jelentősen jobb helyzetet is előidézhet, ha ügyesen gondolkodunk. Volt olyan játékos, akinek egytől egyig bizonyos eseménylapkák birtoklásáért járt volna meglehetősen magas pontszám, ám ezek egyikét sem tudta megszerezni, mert egyrészt nem jöttek fel, másrészt elvitte más, harmadrészt mert épp akkor nem tudta megvásárolni. Természetesen igyekezett lecserélni a lapjait, ám további hasonlókat húzott. A másik játékos könnyebben teljesíthető feladatokat kapott, de a három lapja, aminek teljesítette a feltételét, nem hozott több pontot, mint az ellenfele egyetlen célkártyája, amit egyáltalán teljesíteni tudott.

És még sorolhatnám.

Mivel nem ez az első tapasztalatom e tekintetben, lassan el kell fogadjam, hogy egy külön műfajjal van dolgom.

Ez az amerikaiak által amerikaiaknak készült eurójátékok halmaza. És azt is el kell fogadnom, hogy ennek a stílusnak az öreg kontinensen (így nálunk) is vannak rajongói. Így aztán talán nem hiba mindaz, ami engem itt bosszant, csupán egy műfaji kérdés. Mindenesetre én nem állom, ha egy játék másfél-két óra agymunkát kér tőlem (tehát nem 8+ jelölésű, könnyed, családi játék, ahol szériatartozék a magas szerencsefaktor), majd mindegyik játszmánál az viszi el a pálmát, aki szerencsésebben húzott lapokat. Nem nyerni akarok minden áron, de ha már sikerült megértenem a játék mechanikai összefüggéseit, és úgy érzem, hogy tudok optimális döntéseket hozni, szeretném élvezni a „munkám” gyümölcsét. Azt szeretném látni, hogy az ügyes kombóimmal hasítok a Kramer-listán, és nem azt, hogy közben az ellenfelem ugyanitt dobok-lépek játékot játszik rengeteg hatossal.

Személyes preferencia – állapíthatjuk meg, igencsak jogosan. Valóban. Azonban azt ki merem jelenteni, hogy ebben az Obsession ötletben objektíve jóval több van, mint amit a lelkes kolléga kihozott belőle. És nem úgy értem, hogy egyetlen sorral is többet kellett volna írnia a szabályfüzetbe (isten ments!). Hanem hogy ha felhagy ezzel a magányos farkas attitűddel, és további szakemberek segítségét kéri a remek játékötlete kidolgozása, maximálása érdekében, talán örökbecsűt alkotott volna. Így viszont eleve a középszerűség nem túl nemes célját tűzte csak ki maga elé, és érzésem szerint az egója miatt elszalasztotta a nagy lehetőséget, egy kiemelkedő mű létrehozását, amit épp ez a messzemenőkig személyes érintettség, a téma iránti megszállottság tehetett volna zseniálissá.

5/10