The Adventures of Robin Hood

Imádom Michael Menzelt. Jöhetnek tőlem O’Toole-ok, Micók és más új sütetű grafikus sztárok, nekem mindig ő lesz a non plus ultra. A Menzel által illusztrált játékok általában már a tábla láttán olyan gazdagságot és mélységet sugallnak, hogy szinte már szükségtelen a szerzőnek mechanizmusokkal alátámasztani ezt a képet. Minden más illusztrátor csak grafikus, Michael Menzel azonban A festő. Ecsetvonásairól már messziről megismerhető a legtöbb műve, de úgy karakteres, hogy ezzel bármikor a háttérbe is tud vonulni, sőt az érthetőséget is képes minden elé helyezni – az interfész viszont a kezében mindig önálló művé válik. A ragyogó kompozíció, a témához való alázatos alkalmazkodás mellett a részletgazdagság a legnagyobb erénye. Egyes tábláin, kártyáin egy tucat játszma után tűnnek csak fel azok a figurák vagy kis jelenetek, amelyek nélkül persze igazán nem is lenne teljes a kép.

Persze Menzel nem mindig ugyanolyan (csak gyakran), és nem is mindig kellően alázatos (de legtöbbször). Képes ő rajzfilmkaraktereket is kerekíteni a játékdobozokra (Alles Käse!, Anchors Aweigh!, Brandon the Brave, Dream Islands, Kraken-Alarm stb.), és abban is jó, de igazán a fotórealisztikus ábrázolás az ő terepe. A legszebb munkái között van az Agra c. játék táblája, ahol – ki tudja, hogy kiadói utasításra vagy saját indíttatásból – kissé megiramodott az a bizonyos ló, és minden erénye ellenére már-már az érthetőség határára került maga a játékelv a háttérgrafika dominanciája miatt. De nem tudok haragudni rá ezért sem. Túl sok gyönyörűséget láttam már tőle ahhoz, hogy ne férjen bele néhány túlkapás. És tökéletes munkából pedig sokkal több fűződik a nevéhez: Pllars of the Earth, Cuba, Cape May, Gisborne, Terramara, Islands in the Mist, Stone Age, Der Goldene Kompass – és még sorolhatnám.

Mondhatni, szinte gyűjtője vagyok az általa illusztrált játékoknak, mégis az eleddig fő művének tartott Legends of Andor címűt nem szereztem be.

Ennek az az egyetlen oka, hogy szerény személyem, a családom és a társaságom egyértelműen nem ameritrash játékos. A Legends of Andor „sororzatnak” azonban nem csak az illusztrációit készítette, de ő maga a szerzője is. Egy eurójáték illusztrátor, aki ha hagyják, amerikai típusú játékot tervez! Érdekes kombó. De sajnos az Andor-sztorik tényleg azok, amiknek látszanak: szerepjáték hagyományokon nevelt, és ilyen környezetben játszódó, ál-középkori kalandozások, amelyekben a játékot az asztal körül ülőkkel együtt, egy kicsit talán magasabb rangban a szerencse játssza, és így adja meg a történetmesélés illúzióját. Hogy úgy mondjam, egy olyan valami, ami biztosan nem nekem való.

A hatalmas tábla kiterítve az asztalon rengeteg kalandot ígér.

No de mi történik, ha sok év után ismét szerzőként jelentkezik be a társasjáték piacra Michael Menzel, az illusztrátor? Ha ezúttal szintén történetmesélős kalandot ígér, de szakít a szerepjátékos háttérrel, és egy fiktív, de ismert karaktert, Robin Hoodot helyezi a sztorik közepébe? Ha nem használ sem csapást mérő kártyát, sem dobókockát, sőt egyáltalán: alig használ alkatrészt a műveletekhez, csak egy méretes játéktáblát, amelynek több tucat felületi eleme kivehető, megfordítható, hogy bármikor kedve (és a története) szerint alakítsa át a teret? Ha nincsenek mezők a táblán, de a terek és terepelemek mérete, egymástól való távolsága nagyon is fontos a működés tekintetében? És persze mindezt megfesti úgy, ahogy senki más nem lenne képes megfesteni? Nos, csak beindítja még az én fantáziámat is, egy olyan valakiét, aki pontosan tudja magáról, hogy nem kedveli az ameritrash játékokat.

„Hátha épp ez a játék lesz az, ami megváltoztatja a véleményed!”

– mondta a fiam, amikor először építettük fel az Adventures of Robin Hood setupját a nagy asztalra. Láthatóan neki nagyon tetszett mindaz, amit a játék ígért. És nekem meg azt tetszett, hogy most épp ő lelkesedik valami iránt, amivel kapcsolatban én szkeptikus vagyok. Végül családosan, a feleségemmel hármasban ültünk le kipróbálni magunkat Robin Hoodként (ez volt Matyi fiam), Marianne-ként és Little Johnként. Mindössze három epizódig tartott a próbatételünk.

Az angol nyelvű szöveget én olvastam és fordítottam a többieknek. Ez a felállás gyakran előfordul nálunk, pl. idegen nyelvű játékszabályok tolmácsolásánál. A dramatizált részeket igyekeztem eljátszani, más hangnemben közölni a szabálymódosító és a történethez kapcsolódó szövegeket. Nem, azt hiszem, hogy ez az idegen nyelvűség ugyan valóban hendikep egy sztorialapú játékban, de ezen nem múlt a játék sikere. Matyi fiam lelkesedésén sem, aki ráadásul alig egy éve olvasta Mándy Iván Robin Hoodját. Az első küldetésben ráadásul Apát, azaz az épp a védtelen Little Johnt kellett kiszabadítani Nottingham bírájának fogságából, szóval jó startot vett nála a projekt.

Mentsük meg Apát az akasztófától!

A feleségem, hozzám hasonlóan, elsősorban az ismét szemkápráztatóra sikerült grafikán ájult el, amibe nem csak a csudálatos tábla értendő bele, de a doboz, sőt az inzert, a történetet ígérő, kemény kötésű könyv, az egyedi fafigurák, a csomagolás maga. Aztán három játék után félretoltuk Robin Hoodot minden mesteri ecsetvonás, jól kitalált formatervezés, hangulat, és még Michael Menzel ellenére is.

Hogy miért? Nézzük, mi is történik a játékban!

Az Adventures of Robin Hood 4 pilléren pihen: a kétrétegű, ezáltal modulárisan változó játéktáblán, a 216 oldalas kemény borítású, régies kötésű sztorikönyvön, a táblán való közlekedés sajátos módján, amihez tulajdonképpen a közlekedő figura 5 inkarnációjára van szükség, valamint egy olyan húzózsákon, amibe gyakran 3 különféle elem is kerül, és ami egyben a dobókocka kiváltására is hivatott: általa dőlnek el sikeres és sikertelen fegyveres akciók.

A modulárisnak nevezhető tábla ötlete kiváló.

Megszámolni sem könnyű, olyan sok kisebb és nagyobb számozott terület fedőlapja távolítható el, és nem egy esetben ez ugyanannak a szekciónak három állapotát is eredményezi, ezáltal a folytonos változás ígéretével kecsegteti a játékosokat. Sajnos ez a játékra igen jellemző, és igazi nóvumnak számító találmány nem hozza végül a várt eredményt. Egyrészt a nyomdatechnika nem teszi lehetővé, hogy büntetlenül ki-be mozgassunk kartonelemeket egy hasonló papírkeretből. A kisebb-nagyobb lapkák szélei felgyűrődnek, beszakadnak könnyen – a triumvirátusunkból végül csak nekem volt annyi merszem, hogy felfeszítsem az ismeretleneket.

Gisbourne lovag a folyó felé tart.

Ezen túl a csodák, ha nem is három napig, de lényegében 3 kalandig tartanak. Ennyi próba alatt, ha nem is minden egyes titkot, de a legtöbbet felfedezzük, és ugyan a játék tart még, és igazán ügyesen használja fel újra és újra az ismert felfedezéseket, már nem tartogat annyi meglepetést ez a felturbózott adventi naptár (amely vélhetően az ötletet is adta az alkotónak a sajátos tervezésű táblához).

A könyv sajnos csak kívül szép.

Odabent kevés illusztrációval találkozunk, szigorúan fekete-fehérben, elég rossz minőségű, famentes papíron – kicsit olyan hatású az egész, mint amikor a lézernyomtatón kinyomtatott disszertációt borítja be egy túlbuzgó könyvkötő. De ez a kisebbik probléma. A 216 oldaltól minden (naiv, alapvetően eurogame játékos?) vásárló történetet vár. Igazi kalandot, fordulatokkal, a cselekmény emberi motivációinak megvilágításával, izgalmas tálalással. Na most itt ilyesmivel sajnos nem találkozunk. Ritka bekezdésekként ugyan megjelenik a sztori, de épp csak pettyezik ezek a kurzív betűvel szedett sorok a teendők és folyamatosan alakuló szabályok, figyelmeztető feliratok és emlékeztetők által telerótt oldalakat. A második kalandban egyenesen eltűnik a kaland a játékból, néhány 2-3 mondatos „interjú” kivételével nincs írója mindannak, ami történik a táblán, azaz a sherwoodi erdőben.

Utasításból rengeteg – sztoriból nagyon kevés.

Azt, hogy mi történik a táblán, főként a sajátos karaktermozgatás dönti el,

és lényegében ennek használata az egyetlen valós döntés a játékosok részéről is. Az ötlet forradalmi – azaz annak tűnik egészen a használatáig, épp úgy, mint az adventi naptár ihletésű játéktábla esetében. Adott egy hősfigura (mondjuk Robin Hood maga), és annak két verziója, valamint ennek a figurának két szaladó változata kb. 4 cm-es talpazaton, és egy rohanó változata kb. 6 cm-es talapzaton. Amikor hősünk egyik helyről a másikra kíván átmenni, ezt a teljes arzenált használjuk. Egész pontosan ebből, annyit, amennyire szükségünk van. Ugyanis a kiindulási ponton álló bábu mellé szép lassan (érintve azt) felhelyezzük az első, majd a második, és legfeljebb még a harmadik szaladó figurát, és végül feltesszük a kígyó fejeként a másik álló Robin Hoodot. Ezzel megtörtént az átmozgatás. Ezzel így kb. 17 cm-t lehet megtenni a táblán (ezek nem pontos számok, nem végeztem méréseket, de az arányok ilyenek) egyenes vonalban, de természetesen ugyanezen elven történik a közlekedés egy kanyarban is. Ha kevesebb figura is elég a cél eléréséhez, az elvben jó pont: egy pozitív eredményt ígérő fehér kockát dobhatunk a húzózsákba, ha nem használtuk a leghosszabban „rohanó” Robin Hoodot.

Robin Hoodok szaladnak át a tisztáson – vagy mi.

Kell-e mondanom, hogy ez a fajta megoldás a gyakorlatban mennyi problémás helyzetet okoz?

„Odaért! De hát nincs rajta a figura lába a mezőn! De ott van, és különben sem pontosan a szélétől indultam ott! No de rések vannak a talpak között! Ugyan, az minimális! Belefér!” – ehhez hasonló jelenetek nem egyszer figyelmeztettek arra, hogy a szerző nem találta meg a játéktáblán való közlekedés szent grálját, csupán egy érdekes kísérletet osztott meg velünk.

Az Adventures of Robin Hoodban a résztvevő játékosokon túl még színe van az eseményeknek is (piros), amik kivétel nélkül csapások csapások hátán, valamint a minden- és bármely játékosnak szánt extra akcióknak (fehér és szürke), és végül Gisbourne lovagnak (lila), aki keményebb ellenfél, mint a lépten-nyomon felbukkanó nottinghami őrök. Ezek a színek nagy méretű fakorongokként kerülnek a húzózsákba, és mindig az cselekszik ill. mindig az történik, aki/ami a zsákból kikerül. Minimális befolyásunk van minderre.

Ugyanebbe a zsákba folyamatosan potyogtatja a könyv (avagy a játékmotor?) a lila, tehát „rossz” kockákat, miközben kevés kivétellel mi magunk bővítjük csak cselekedeteinkkel a kockagyűjteményt a fehér színűekkel („jó kockák”), például azzal, ha nem rohanunk annyira.

A fenti korongok és kockák gyakran keverednek a zsákban a kartonból készült „pecsétekkel” is, amelyek szintén a véletlenszerű ellentámadásokat hivatottak kontrollálni, megadva, hogy mely területen bukkannak fel váratlanul katonák – vagy nemesek, akiket nem az életünk védelme, de értékes tárgyaik miatt érdemes leverni. Ez a verekedés pedig kivétel nélkül úgy zajlik, hogy három kockát húzunk a zsákból. Amennyiben egy fehér is van köztük, megnyertük a csatát. Igaz, mindenképp ki kell húzni a három kockát, és azok már soha többé nem kerülnek vissza a zsákba.

Marianne kisasszony egy szénásszekérről jut be a várba.

Nagy levegő. Valóban: nem dobókocka.

Látszólag több befolyással bírunk a végkimenetelre. De persze jól tudjuk, hogy ez csak statisztikai szempontból állja meg a helyét. Minden azon múlik, hogy a zsákba nyúló játékos milyen kockát ragad meg éppen.És ha már minden korong, amit az adott epizódhoz a játék kijelölt számunkra, kikerült a zsákból, visszadobjuk őket, és kezdődik minden elölről: húzz egy korongot véletlenszerűen: indulj el egy irányba és vigyázz, hogy maradj árnyékos területen, használj kevesebb mérőfigurát, hogy legyen több fehér kocka a zsákban. Piros korong: rövidítsd le az az időt 3-mal, meg még 1 homokórával, fordíts fel néhány ellenséget, ha elkapnak, ismét rövidül az idő, fogy a remény, ha megpróbálsz küzdeni csak lila kockákat húzol, megint fogy az idő. A társad elérte a 120-as mezőt, van rajta egy kérdőjel. A 120. oldalon a megszólított alak két mondatban elmondja, hogy jaj, nagy a baj az országban, nincs ki megmentse a sanyargatott népet, ha búvóhelyet keresel, olyan embert kérdezz, aki az erdőben dolgozik. Sztori vége. Fordítsd le a 120-as mező fedőlapkáját. Csak nehogy a lila korong feljöjjön, mert akkor a lila lovag is elindul feléd, és annak minden csapása esetén (még árnyékban is lát!) elveszítesz egy mozgást segítő figurát! Ha ide mész, tedd ezt, ha oda mész, akkor tedd azt.

Nem. Ez így repetitív, dögunalmas, hiábavaló és infantilis.

Teszem, amit a könyv mond – másból sem állt a játékom, minthogy megpróbáltam elérni a táblán egy következő célt, és közben elolvastam a 123. oldalon egy sóhajtásnyi párbeszédet, mellé 16 sor instrukciót, ami által mások meg máshová kerültek, én valamit általában elveszítettem, és újabb csapások nehezedtek a húzózsákunkra.

Ehhez képest még a legszórakoztatóbb a kvázi szinkronfordítás volt – több-kevesebb sikerrel. Ugyan Matyi egy ideig okosan próbálta védeni a művet, miszerint „ha nem úgy állunk hozzá, mint egy társasjátékhoz, akkor egész jó”, de ez nem volt sokáig meggyőző. Először a feleségem mondta be az unalmast, aztán én sem bírtam tovább. Dróton rángatva éreztük magunkat egy mesteri festmény felett, miközben olyan könyvet olvastunk, amely az ígérete ellenére nem csak irodalmi élményt, de játékélményt sem hozott. Papírmasé karakterei, gyenge fényben megvilágított történelmi háttere, pislákoló logikai összefüggései említésre sem érdemesek.

Robin Hood természetesen kiválóan nyilaz.

Amikor a Piatnik kiadót kérdeztem arról, hogy vajon tervezik-e az Adventures of Robin Hood hazai megjelenését, a nemleges válaszuk nem lepett meg. Természetesen elsősorban a sokoldalas könyv az, ami visszatartó erőt jelent náluk, dacára annak, hogy a játék idén nominált volt a Spiel Des Jahres díjra (amely évről évre már csak attól is devalválódik, hogy egyre érthetetlenebb szempontok vezérlik a zsűri tagjait). Nos, innen üzenem a kiadónak, hogy a könyv a tartalmát tekintve semmiképp nem kíván komolyabb felkészülést, mint egy hagyományos játékszabály fordítás esetén, és ugyan elsőre riasztó a mennyiség, de a valós tartalom igencsak karcsú és ismétlődő. De ez egyben nem azt jelenti, hogy mégis szorgalmaznám a hazai forgalmazását.

Persze lehet, hogy nem egy megrögzött eurójátékos a legavatottabb egy erősen ameri-ihletésű mű értékelésére, de lám, volt esélye, hogy néhány paraméter behúz minket a csőbe. Sajnos nem sikerült. Az újítási szándék és kreativitás megsüvegelendő, mint ahogy a látvány mindig és újfent. De ma már nem csak sejtjük, de biztosak is vagyunk benne, hogy „nem mind arany, ami Menzel”.

5/10