Egy-egy sikeresebb játék sorsa az, hogy idővel kártyajáték lesz belőle, és ha meg még mindig van benne lendület, akkor meg kockajáték. Legalábbis így ment ez uszkve 10 évvel ezelőtt, amikor egy játék „polcideje” jóval hosszabb volt, mint manapság. Néha a kártyás verziók nem is voltak gyengébbek, mint az eredeti mű – a Coal Baron (Glück Auf! – Szénre fel!) vagy a Castles of Burgundy kártyás verziói igen ügyesen, de talán kissé zanzásítva adják vissza az alap játékélményt. Nem is véletlen: a kis dobozos változatot általában az eredeti szerzők készítették, vagy legalábbis némi segítséggel. Napjainkra ez a divat megkopni látszik. Egyszerűbb egy új játékkal rövid távon sikereket elérni, mint egy olyan veretes címet létrehozni, aminek további változatai születhetnek.
Ehhez képest meglepő fordulat volt számomra, hogy nemrégiben Masters of Renaissance címmel a boltokba került egy játék, ami a Lorenzo Il Magnifico kártyás változataként aposztrofálja magát. Miközben a szerzők sem egészen ugyanazok, és elsőre a játékmechanika is különbözőnek tűnik. Addig gyötört a kíváncsiság, míg végül beszereztem egy példányt, hogy elmondhassam, mi is a valóság.
A TÉMA:
Már kifejezetten kellemetlen szinte mindig azzal kezdeni a beszámolóimat, hogy ugyan a kiadó írt némi tematikai környezetet a játék köré, és a grafikus igazodott is ehhez, de ez épp csak annyiban jelentkezik a játékmenetben, hogy általa néven tudjuk nevezni az egyes komponenseket. A Masters of Renaisance doboza szerint a reneszánsz kori Firenze prominens polgáraiként szeretnénk minél több sikert és nagyobb presztízst elérni. Főként a kereskedelem révén jutunk bevételhez, majd annak révén kapcsolatokhoz, ami visszahat a kereskedelmi képességeinkre, és akár a pápához fűződő viszonyunkra is. Elég általános. Ilyesmi (és ennél semmiképp nem több) tudható a Lorenzo Il Magnifico játék tematikájáról is.
De hiszen rokonságban van a kettő! Nos, igen, ebben a tekintetben. De itt a hasonlatosságok sora lényegében véget is ér.
Talán még a látványvilág juttathatja eszünkbe a nagyobb testvért, azonban Klemens Franz jellegzetes karakterábrázolása és vonalvezetése annyira sok helyről köszön vissza, hogy ezen az alapon rengeteg egyéb játék is eszünkbe juthat, többek között a Valetta, az Orléans, az Agricola, vagy épp a Newton (ugyanezen szerzőktől).
A JÁTÉKMENET:
A Masters of Renaissance (közel sem perfekt az angoltudásom, de egyébként itt nem hiányzik egy névelő?) lelke egy 12+1 színes golyóbisból álló piactábla. A körünkben választható 3 lehetséges akciótípus közül talán a leggyakrabban használt; a golyók változó felállása alapján vehetünk fel árucikkeket – az egyes színek az árutípusokat jelölik, a piros a vatikáni sávon való előrehaladást, a fehér golyók pedig a nagy semmit. Kiválasztva az egyik sort vagy oszlopot, felvesszük az ahhoz tartozó jelölőket és a személyes táblánkra helyezzük. A plusz egy golyóval toljuk el a sort a megjelölt irányba, így mindig lesz egy kieső golyó, hogy a következő játékos is hasznát vehesse.
A mechanizmus távolról hasonlít a Secret of Monte Cristo golyós, és az Ulm lapkás akcióválasztóira, de mindenképpen egyedi, ráadásul igazán üde színfolt, és már önmagában is nagyon szórakoztató.
A másik választható akciólehetőség az összegyűlt áruk becserélése egy kártyára a játéktér nagy részét elfoglaló kártyakínálatból. Három sorban találhatók itt színes lapok, mind mást tud, és más árat is kérnek értük. Azonban a megszerzésüknek van egy fontos kritériuma: a személyes táblánkra közvetlenül csak három 1-es szintű kártya kerülhet (bármely színben), a 2-es szintűeket csak az 1-es szintűek letakarásával, a 3-as szintűeket pedig a 2-es szintűek letakarásával vehetjük magunkhoz. Ezzel természetesen elveszítjük a letakart kártyáink képességeit – de az általuk biztosított győzelmi pontokat nem. No de miért is van szükségünk ezekre a kártyákra?
A harmadik akciólehetőség miatt, amelyben a táblára festett egyetlen fix cserebere mellett a kártyák adta furfangos konvertálási módokat is alkalmazni tudjuk. Segítségükkel már sokkal hatékonyabbak lehetünk, mint a golyós piactáblával: egy-egy nyersanyag beadásával egész arzenálnyi másik gyártható, és a kis keresztjelölőnk is iparkodni fog a tábla felső traktusában, ami a vatikáni kapcsolatokat szimbolizálja. Azonban arra figyelnünk kell, hogy a táblánknak vannak korlátjai: a piacról a polcokra csak 1+2+3 egyforma áru kerülhet, a kártyák mechanizmusai pedig úgymond „egyszerre dolgoznak”, azaz nem beszélhetünk igazi „engine-ről”, aminek egyik eleme gyártja a nyersanyagot a következő számára.
De ezek a korlátozások épphogy izgalmasabbá teszik a megoldandó rejtvényt!
A fentieken kívül még érdemes figyelni a „vezető kártyákra” – ezekből mindenkinek kettő jut a játék elején, és bizonyos feltételek mentén lehet őket aktiválni. A képességük néhány esetben nagyot fordíthat a helyzetünkön, például egyszer csak számunkra minden fehér golyó egy konkrét nyersanyaggá változik, vagy éppen egy ötödik konverziós lehetőséghez jutunk. A játék akkor ér véget, amikor valaki a hetedik kártyáját is beszerzi (vagy végighalad a Vatikán-sávon), és az nyer, aki a legtöbb pontot összeszedte a kártyákból, a megmaradt nyersanyagokból, egyes vezetőkártyákból, és persze a pápához történő dörgölőzésből.
AMIÉRT TETSZIK:
Azt hiszem, hogy leginkább a gördülékenysége tetszik a sok jó tulajdonság közül. A kevés akciólehetőség könnyen megjegyezhető formulája mögött egy összetettebb rendszer áll, de a játék mindig egyértelmű helyzeteket teremt, és ha már ismerjük a szabályokat, kevesebb AP-re (analízis-paralízis), és így gyorsabb játékmenetre számíthatunk. Természetesen imádom a színes golyókat, és az ötletet, ahogy mögéjük került egy választási mechanizmus. Ráadásul úgy, hogy van tovább is: az, hogy a semleges (fehér) golyók egyes játékosoknak mást és mást jelenthetnek, egyenesen zseniális húzás. Tetszenek a játékterek szűkítő elemei, amely eszközökkel talán csak olyan szerző él, aki általában összetettebb játékokat készít. Ilyen a személyes tábla szigorú polcrendszere, a kártyák egymásra lapolása, de a Vatikán-sáv három értékelő mezője is, ami büntetheti a lemaradókat. És nekem az egész látványvilág tetszik – ismét egy bizonyíték, hogy kifejezetten kedvelem Klemens Franz alkotásait.
ÖSSZEFOGLALÓ:
Mindazoknak, akik ismerik a Lorenzo Il Magnificót, már leeshetett a tantusz, de a többieknek is elárulom: ennek a két műnek vajmi kevés köze van egymáshoz. Mind az engine building, mind a kártyaválasztási mechanizmus másként működik, a téma pedig… Szóval az meg sajnos mindegy.
És ha már ennyire különbözik a kettő, simán ajánlhatók akár a másik mellé.
A Lorenzónál jóval könnyedebb, gyorsabb, gördülékenyebb, rövidebb és „családbarátibb” a Masters of Renaissance (10 éves kor felett szerintem mindenki élvezni fogja). Könnyen felpakolható és könnyen tanítható, az asztalképe szép, az ötletei egyszerre ismerősek és unikálisak. Azt is mondhatnám, hogy gamerek számára ideális filler (két játék közötti űrt kitöltő, falatnyi program), kezdők számára pedig remek átvezető egy nehezebb, többrétű eurójáték felé. A golyók és a jópofa illusztrációk oldják a szárazságát, ráadásul működik minden játékosszámnál is (két fő esetén a piactábla történései jobban kiszámíthatók, nagyobb játékosszámnál nem érdemes előre kalkulálni a golyóbisokkal), az interakció szintje épp megfelelő, és sosem vált át konfrontatívba. Szóval a maga nemében hibátlan. Játékosonként kb. 15 perc játékidővel érdemes számolni, AP-re hajlamosok között talán kicsit többel.
A kiadó talán marketing okokból kifolyólag fejlécezte ezt a játékot, de javaslom, hogy senki ne dőljön be az alcímnek (hiszen még csak nem is kifejezett kártyajátékról van szó).
Érdemes teljesen független játékként tekinteni a Masters of Renaissance-ra, és adni neki egy esélyt, mint ahogy – bátran mondom – minden Simone Luciani és Nestore Mangone által jegyzett produktumnak.
jatekrahivlak.blog 