Vett már valaki játékot pusztán borító alapján? Vajon elegendő lehet-e egy vizuális benyomás ahhoz, hogy felkeltse a vásárlókedvet anélkül, hogy bármi is kiderülne a működésről? Nos, velem már előfordult, épp a Cape May esetén. Nem volt Kickstarter kampány, screenshotok és meggyőző videók, hosszan taglalt komponenslista, előzetes szabálykönyv. Amikor először megláttam a játékot, lényegében semmi más információ nem állt rendelkezésemre, mint a mutatós borító, mellette egy ismeretlen szerző és egy ismert grafikus neve, valamint a kiadóé, amely nem olvasható egyik megvásárolt játékomon sem. Mégis azonnal megnyomtam a gombot, és máris kívánságlistára, aztán onnan egy-két hónappal később a polcomra került.
Igen, időközben további információk is szivárogtak felém, és láttam már egyéb komponensek renderelt képeit, a játékmenet rövid leírását stb., és persze meghátrálhattam volna, de valahogy minden úgy alakult, ahogyan azt a borító alapján elképzeltem. És nemrég végre asztalra került. Nem volt nála előrébb való játék, csupán valahogy a méltó alkalomra vártam. Egy hangulatra, amikor a feleségem kérdésére – Nem játszunk valamit? – azt tudom válaszolni elégedett mosollyal, hogy „De, játszunk: épp mára tartogattam a Cape May felbontását.” Februárban eljött ez az alkalom.
Meg lehet mosolyogni mindezért, de én tudom, hogy a Cape May mellé nem lehet „csak úgy” leülni. A Cape May mellé kell egy pohár rozébor, kell egy szerető feleség, és kell az előzőktől nem teljesen független végtelen nyugalom és kiegyensúlyozottság érzése. És mindezek nem kiegészítőként kellenek a szertartáshoz, hanem a hangulat felerősítéséhez. Mert a Cape May maga a rozé, maga a feleség, maga a nyugalom és a kiegyensúlyozottság.
Egy lágy szellő az óceán partján, a forrón süppedő homok, no meg a hullámok, sirályok és a kisváros zajainak egybeolvadó zsongása.
És ez az érzés már a dobozbontásnál elhatalmasodott rajtunk.
Mindamellett kifejezetten használt, hogy volt némi ismeretanyagunk a címszereplő városkáról. Nem jártunk még ott, de jó előre gondoskodtam a szükséges háttérinfókról. Ha belegondolok, a téma alapvetően hendikeppel indította volna nálam a játékot, hiszen nem vagyok nagy rajongója az Amerikai Egyesült Államok történelmének. Sem a tapasztalatok, sem a másodkézből szerzett ismeretanyagok nem kedveltették meg velem ezt a sajátos országot – és ennyi idősen ezt már nem is tudom pusztán előítéletnek nevezni. Mindazonáltal a kép árnyalt.
És talán nincs az a kőszív, ami nem dobbanna meg a már említett borító, a tenger, a sárga esernyő és a piros világítótorony láttán.
Cape May az USA New Jersey államának déli csücskén helyezkedik el, a Delaware-öböl kapujában. Az ország legrégebbi tengerparti üdülővárosa, amelynek a teljes területét National History Landmarkká, azaz nemzeti történelmi nevezetességgé választották – és ebben egyedülálló. Észak-Amerika történelmi múltjának sekélyességét szokás megmosolyogni, de azért érdemes tudni, hogy itt már a 17. század legelején is volt település, miután a létrehozását a Henry Hudson vezette gyarmatosítók „lebótolták” valahogy (nyilván a szokásaikhoz híven) a helyi őslakosokkal. Az angol Hudsonról sok mindent elneveztek Amerikában, de Cape May nem az ő nevét őrzi – és nem is az örök májusét, amiről a kedvenc borítófestményem tanúskodik –, hanem egy holland hajóskapitányét, felfedezőjét, és nem mellesleg szőrmekereskedőét. Cornelius Jacobsz. Mey (némely átiratban: May) volt az, aki részletesen bejárta és feltérképezte a vidéket, valamint akvirálta azt a korabeli Új-Hollandia, azaz inkább a Holland Nyugat-indiai Társaság számára. A város mindazonáltal hamar angol kézre került, és ennek ellenére, ráadásul sok évtizeddel később, a 19. század végén vette fel a holland utazó nevét. Akkor már vagy száz éve népszerű üdülőhelynek számított a kivételesen kellemes klímája, a gyönyörű tengerpartja, valamint az akkoriban egyedülállóan hatalmas szállodája miatt.
Természetesen Cape May sorsa sem pusztán sikertörténet. Az időnként előforduló szúnyoginváziót talán nem sorolnám a súlyos csapások közé, de a rovaroknál nagyobb pusztítást okozott az a néhány tűzvész, ami a város nagy részét érintette, sőt romba is döntötte, lévén a nyaralók jó része elsősorban fából épült. Az utolsó és legnagyobb tűz a 19. század végén sújtotta Cape Mayt, de a nagy területet letaroló katasztrófa viszonylag szerencsésen, emberáldozat nélkül lezajlott, és a házakat komoly összefogással hamar újra felépítették. Ekkor kapta az üdülőhely azt a jellegzetes arculatát, amit máig megőrzött.
Amerikában ez idő tájt az angol viktoriánus építészeti stílus sajátos, helyi változata volt divatban. A gingerbread (mézeskalács) néven elhíresült változat, hogy úgy mondjam, kevésbé elegáns, ám annál díszesebb, csipkésebb. Jellemző rá a rengeteg faragott faanyag használata, a verandák, teraszok és zsalugáterek gyakorisága, a színek, formák, tornyocskák, és más dekoratív cikornyák burjánzása. Amerika büszke ezekre a valóban mézeskalácsház jellegű „történelmi” házaira, így pláne egy olyan városra, ahol gyakorlatilag az összes épület tervezése ebben a karakteres stílusban történt.
Mindezeket nem csupán szócséplésként, netán a tudás fitogtatásaként mondom el, és még nem is a játék hangulatát akarom a végletekig felerősíteni.
A célom az, hogy bemutassam, miként érte el a szerző, Eric Moos, hogy ebből az alapanyagból egy igazán tematikusnak mondható eurójátékot készítsen anélkül, hogy szájbarágós, vagy túlzottan részletgazdag legyen, miközben finom ecsetvonásokkal megjeleníti (a német Michael Menzel vendégszereplésével) a városka sajátos, viktoriánus kori hangulatát.
A hatalmas játéktáblán Cape May egy stilizált részletét láthatjuk. Stilizált, hiszen csak néhány utca és telek látható rajta, némelyikre hatszögű, másokra négyzetes alapterületű épület építhető, de közben viszonylag pontos is: az utcák elrendezése, egyik-másik elnevezése, valamint a valóságban is létező templom, móló, világítótorony épülete mind nagyjából a helyén van. A táblán néhány kiemelt instrukció és pontozást segítő elem is helyet kapott (meglepően hangsúlyos módon), de itt van a havi bevételünk mértékét jelző sáv is, valamint egy hatalmas kerék, amely az évszakok forgását szimbolizálja, és egyben a játék 12 fordulójának követésére szolgál. Ezen egy miniatűr világítótorony halad körbe, és ez jelöli, hogy az egyes fordulók elején és végén mi a teendő. A fordulók elején egyébként eseménykártya húzandó, az évszakok lezárásakor pedig két akciókártyát veszünk magunkhoz, illetve némi pénzt, amit a bevételsáv állapota határoz meg.
A város és a tábla is sétára sarkall.
Egyetlen figuránk fog fel s alá grasszálni, és ahol megáll, lehetősége van máris befektetni egy épületbe vagy annak fejlesztésébe, – vagy éppen megfigyelni egy helyben őshonos madarat. A sétáknál figyelembe kell venni az utcák jó részének egyirányúságát. Ez néha meglehetősen nehézkessé teszi a haladást, de szerencsére vannak kártyák, amelyek, mint valami taxi, egyes konkrét helyekre képesek elszállítani a figuránkat.
Ház építésénél először egy lapkát helyezünk le: kicsiny boltot vagy diszkrét nyaralót húzunk fel vele, az előbbinek hatszög, az utóbbinak négyzet formája van. A fejlesztésnél azonban előkerülnek a saját színű miniatűr házak is. A kis boltból nagy méretű üzletház lesz, a szerény hajlékból pedig tornyos-csipkés viktoriánus villa. A villák egyébként tovább is fejleszthetők komoly pénzért – ha bekerítjük őket egy fehér kerítéssel, helyi látványosságot (landmark) hozhatunk létre, ami rendesen emeli a tekintélyünket. A madarakat pedig (ezúttal kör alakú) lapkákként egy zsákból húzzuk, és igyekszünk minél változatosabb gyűjteményt összehozni, mert a set collection szokásai szerint a több sokkal jobban fizet.
Mindenkinek van személyes táblája, de ez inkább egy nagyobbacska játékossegédlet, igazi akciók itt nem történnek (hacsak nem egyszemélyes módban használjuk a személyes tábla B-oldalát). Itt követhetjük, hogy egy épület építése vagy fejlesztése mibe kerül, és az milyen jutalmat, illetve bevételt hoz rövidebb-hosszabb távon.
A játékban a kártyáknak nagyobb szerepe van.
A figuránkat (igen, van napernyős nő és sétabotos férfi is fából) mozgáskártyákkal irányítjuk. 1-től 7-ig bármennyit léphetünk (de csak pontosan!), ha a megfelelő kártyánkat eldobjuk. Az extrém értékekért (1, 2, 6, 7) fizetni is kell, ha pedig elfogynak a kártyák, vagy egyébként bármikor, külön akció a visszavételük. Az extra akciókártyákból kezdésnél is kapunk kettőt, és akcióért húzhatunk továbbiakat (kettőből választunk egyet). Ezeknek nagy százalékban 2 választható akciójuk van és csak egyszer használhatók. Jobbára lehetővé teszik az építés- vagy fejlesztés akció duplázását, vagy egy olyan telekre való kiterjesztését, amely távol áll a figuránk jelenlegi pozíciójától, de további lépéslehetőségeket, és a fentebb említett „taxi-üzemmódot” is elérhetünk általuk. Jellemzően nagyon jó szolgálatot tesznek, a sima séta+építés megoldás nem sokáig tartaná ébren a játékost, viszont ezekkel a kártyákkal remek kombókra tehet szert, aki ügyes és jól választ a lehetőségek közül.
Célkártyáink is vannak. A játék elején választunk négyből kettőt, és ez marad végig, nem cserélhetünk, nem húzhatunk újat. A tapasztalataim szerint meghatározó erővel bírnak: elég sok pontot és elég nehéz feladatot jelentenek ahhoz (bár különböző értékük arányos a feladat nagyságával), hogy lekösse a figyelmünket.
Kártyát kapunk akkor is, ha a boltjainkat fejlesztjük. Ilyenkor a négy színnel jelölt zónának megfelelő pakli látható lapját vesszük fel, vagy a pakliból felhúzott két lap közül választunk. Ezek néha apró képességeket, azonnali lehetőségeket, esetleg játékvégi tiszta pontokat hoznak.
És végül kártyán érkeznek (bár napilap arculatuk van) az események is minden hónap elején. Nos, ez a funkció hozta rám a frászt a szabály olvasásakor.
Gyűlölöm az eseménykártyákat, amelyek képesek egyetlen tollvonással keresztülhúzni a számításokat, elveszik a nehezen megszerzett gyűjteményt vagy vagyont, és képesek még kivételezni is bizonyos játékosokkal, akik – talán csak véletlenül – nem felelnek meg a feltételeknek. Nem egy játékot félretettem már ezen eseménykártyák miatt. De nem így a Cape May esetén.
Igen, vannak „csapások”, amelyek az eseménykártyákon keresztül érik el a játékosokat, de ezek sosem olyan jelentősek, hogy az ember az asztalt csapkodná miattuk. Másrészt rengeteg lap van, ami kifejezetten adakozó – és ezek a különböző évszakokban mást és mást adnak, de közben a hatásuk mindig mindenkire vonatkozik.
És nem utolsó sorban: az eseménykártyák simulékonyan behozzák a történelmi eseményeket, amelyek érthetővé teszik a hatásokat.
Így nyilván bevételt hoz a boltoknak, ha egy nagyobb gőzhajó érkezik sok turistával, vagy csökken a bevétel nyáron, ha sok a szúnyog (de télen nem jelent veszélyt természetesen), és megjelenik a tűz is, amely azonban nem pusztít, csak megnehezíti az építők és felújítók dolgát a város bizonyos területein. Szóval amellett, hogy a kártyák hatása nem vészes, még kifejezetten élvezetes is, hogy minden forduló elején olvasunk egy rövid fejezetet a város történetéből. Mindezt minden pátosztól és felesleges lokálpatriotizmustól mentesen, de érezhető tisztelettel és hitelességgel.
Az eseménykártyák felhúzása után tehát mi jövünk, játékosok – mindenki 3 akciót végezhet a körében, akár ugyanazt többször. Akciónak számít a lépéskártya vagy az akciókártya kijátszása, egy építés vagy épületfejlesztés (amikért fizetni kell), 3 pénz felvétele, akciókártya felhúzása, és a lépéskártyák visszavétele.
Az építkezések pedig, ha üzleti célból történtek, növelik a bevételünket (és még bónuszkártyákat is hoznak), ha pedig lakóépületek, a játék végén a presztízsünket. Ezekbe a játékvégi presztízspontokba nem számítanak bele önállóan az üzletek, de többségi pontot kapunk az egyes kerületekben felhúzott épületekért, és nagyon is beleszámítanak a „landmarkok”, azaz a kerítéssel körbevett látványosságok. A pontok java részét ezek adják. De pontot hozhatnak a kis bónuszkártyák, a madarak gyűjtése, valamint a célkártyák, és a megmaradt pénz is.
A Cape May-ben tehát látszólag afféle ingatlanmágnásokat alakítunk, de igazság szerint sétálunk a kellemes klímájú utcákon és lessük a madarakat.
A ránk rótt feladatok és az akciók szűkössége ugyan komoly fejtöréseket tud okozni, de semmi nem rontja el a hangulatot. Mindenki igyekszik megfelelni a céljainak és a legjobbat kihozni a lehetőségeiből, ezért még gyakran keresztbe is teszünk a másiknak egy-egy telekvásárlással vagy váratlan fejlesztéssel, ami felborítja az erőviszonyokat, de mindvégig ugyanaz a nyugodt atmoszféra árad a játékból, mint a címlapképből. Talán ennek köszönhető, hogy nem zavaró a tény, hogy a madármegfigyelés néha jövedelmezőbb, mint az ingatlanbiznisz, vagy hogy az utolsó fordulókban már hiába növeljük a bevételünket, az már sosem fog gazdagítani minket, ha egyszer vége a télnek.
A Cape May sokat emlegetett dobozán „amerikai 14+” ajánlat található, aminek most sem érdemes bedőlni. Azonban a BGG 10+ ötletét sem tartom megfelelőnek. Én a 12+ jelölésnél tenném le a voksomat, hiszen a játék mind a lehetőségeket, mind a szabályokat és a stratégiai útvonalakat tekintve haladó játékost igényel, de semmiképp nem lép be az agyégető kategóriába, a nehézsége szintén kellemesnek mondható egy gyakorlott játékos számára. A játékosszám tekintetében a képlet nem meglepő: két személy esetén gurul a játék, könnyed és követhető, ráadásul külön tábla szolgálja ezt az üzemmódot. Több játékos esetén jelentősen nő a játékidő, és a holtidő is természetesen, hiszen minden játékos erősen átgondolandó 3 akciót végez a saját körében.
Kivételesen az egyszemélyes módot is kipróbáltam. Kétszer. Először egyedül, és el kell mondjam, fanyalogtam: a szólómód meglehetősen nehézkes, körülményes, bár jól működik, hiszen az automa az építésekben extra erőt képvisel, ellenben nincsenek célkártyái és bónuszkártyái, no meg bankói, amelyek szintén hozhatnak játékvégi pontokat. Másodszor a feleségemmel ültünk le egyszemélyes játékot játszani. Tudom, paradox helyzetnek tűnik, de nem először tettük: lényegében kooperatív játékot csináltunk a Cape May-ből, és mivel elosztottuk az adminisztrációt, egy sokkal gördülékenyebb, élvezetesebb partit játszottunk „Ava” ellen – és jól meg is vertük őt a legnehezebb fokozaton.
Szóval ez a játék jött és győzött: a doboztól a szólómódig minden eleme rendben van, egységes és kiegyensúlyozott, ráadásul szép.
Ha muszáj valamivel kötözködni, akkor talán a játékosszínek választásával tenném – és ez is csak a mini házak erőszakos színárnyalatánál szembeötlő hiba, valami olyasmi, amit egy ügyesebben összeállított palettával könnyű lett volna kijavítani. A minik minősége kifejezetten tetszik, tartós, erős daraboknak tűnnek, nincs félelmem, hogy véletlenül letöröm a tornyocskákat.
A szerencse szerepe viszonylag erős a játékban, de sehol nem írja fölül a döntésekét, a stratégiáét, és mindig, mindenhol nyújt kibúvót. Az akciószámlálónak egy figuraduplikátumot fenntartani felesleges túlzásnak tartom, és nem is kényelmes a használata – de én ezeket minden színnél kiváltottam egy-egy megfelelő színű fakockával, és lám, már nem is érzem, hogy hol fájt.
A rajongásom ellenére a maximálisból elvett 1 pont mégsem a fentieknek szól: ugyan engem kevésbé érint, mert valószínűleg sosem érem el a kritikus játékalom mennyiséget, de úgy érzem, talán hosszabb távon kiüresedhet a játék. A mechanikai lehetőségek terén kevés újdonságot tartogat a huszadik játszmán túl, bár kétségtelen, hogy minden alkalommal szükségszerűen másként kell tervezni mindenkinek, köszönhetően elsősorban a célkártyáknak és a többiek – részben ebből fakadó – ténykedésének. Esetleg egy kiegészítő még hosszú távon is megmentheti helyzetet Cape May-ben.
(És még valami: Michael Menzel még mindig a legjobb játékillusztrátor!)
9/10
jatekrahivlak.blog 