Egy játék legcsúfabb halálneme a méltatlan leárazás. Ez a kereskedelmi oldalról érthető megoldás ugyanis sokszor olyan helyzetekben adja meg a kegyelemdöfést egy-egy terméknek, amikor az önhibáján kívül nem teljesít jól. Sajnos egyértelműen gyorsabb, olcsóbb és kevésbé kockázatos ötlet, mint mondjuk a játék erényeit kiemelő marketing- és promóciós tevékenység fokozása. De csak azok gondolnak ilyesmivel, akik hosszú távra terveznek. Márpedig manapság egyre rövidül a látótávolság.
A Xi’ant én még teljes áron vásároltam néhány évvel ezelőtt, ám azóta több bargain csomagba is belekerült, és ezért a magyar, mindenkinél árérzékenyebb közönség mint valami szendvicset kezdte fogyasztani, majd a játék népszerűségi értékét nem érzékelvén, egyre lejjebb tolták az árát a használt piacon is – az utóbbi időben 6-8e Ft-ért is meg lehetett szerezni. Ebből a pozícióból már nemigen lehet felkelni. Hacsak nem jön egy újrakiadás, a Xi’an már sosem érheti el azt a népszerűséget és elismerést, amit egyébként megérdemelne. Egy meglehetősen alulértékelt játékról van szó, ami pedig egyenesen mindent tud, amit a kategóriájában egy műnek tudnia kell.
Ötletes mechanizmusok, elegáns szabályfűzés, tűpontos balansz, látványos asztalkép, mély döntések, egyértelmű, gördülékeny, sőt: kifejezetten gyors játékmenet, kiválóan integrált tematika.
Hibátlan volna? Nem. De szerintem – a maga nemében – majdnem az. A komponensei például nem a legjobb minőségűek – azonban messzemenően funkcionálisak, és összességében kifejezetten szép, egységes látványt nyújtanak. Igaz ez a kártyakartonra nyomott belső táblákra, az európai kéz által elrajzolt ázsiai arcokra, az elsőre nehezen olvasható apró betűs szövegekre, és a néhol kissé csálé agyagkatonákra is, de együtt a többi vizuális elemmel jól működnek, ráadásul egy kicsit sem befolyásolják a játékmenet gördülékenységét. Márpedig a Xi’an legnagyobb erénye ez.
A játékosok minimális kezdőtőkével kezdenek, no meg egy alaposan megkevert, 24 lapos kártyapaklival. Ez mindenki számára azonos. A lapok sorrendje viszont más és más. Négy lapot húzunk az első fordulóban, és ezeket mind el is fogjuk használni. Kettesével. Az első kettőt úgy, hogy az egyiknek az akcióját választjuk, a másiknak a számát. Az utóbbi határozza meg, hogy hányadikok leszünk a játékossorrendben. A kártya akciójának elvégzése után (pénzt, agyagot vagy festéket vehetek fel, illetve bizonyos állandó képességeket nyújtó segítőket rakhatok magam elé) még van egy opcióm a körömben: a két építőmesterem (munkásom) egyikét lerakhatom egy táblán lévő épületre – így további négy akció közül választhatok: létrehozok egy agyagkatonát (agyagért), kifestek egy agyagkatonát (festékért), felszereléskártyát vásárolok (pénzért), vagy haladok előre a mauzóleum-sávon, és ezzel egyre több bónuszképességhez jutok. A munkáslehelyezés (az épületekre) meglehetősen szűkre szabott: két akciós épület van egy terület alá vonva, és egy területen csak meghatározott számú bábu állhat, ráadásul az egy helyet mindig elfoglal a “miniszter”, aki az építkezést felügyeli. Ha a másik játékos bábuja mellé lépünk, fizetnünk kell neki.
A fentiekből következően erősen taktikai játékról van szó.
Azonban a kezdeti gyanúm és félelmem hamar eloszlott; a játék nem múlik pusztán a szerencsés vagy szerencsétlen húzásokon. Minden lapkombinációval lehet pontot szerezni, és minden lapkombinációból lehet jól választani akciót ahhoz, hogy a stratégiánkat erősítsük, vagy éppen változtassunk rajta, ha az elbukni látszik. Sokféle irány létezik, még ha a leírás alapján talán kevésnek tűnik. Ugyanez igaz az újrajátszhatóságra. Van ugyan néhány egyéb terület, ahol az alkotók gondoskodtak a variabilitásról, de a központi kártyapakli is épp elég különbséget generál játékról játékra ahhoz, hogy sose érezzük úgy, hogy ugyanazt ugyanúgy játsszuk.
A Xi’anban összesen 6 forduló van, tehát négyesével elfogy mindig a teljes pakli, és a játék – pláne a második harmadik alkalomtól kezdve – hamar véget ér. Mi eddig csak kettesben és hármasban játszottunk vele, de igazán kipróbáltunk mindenféle stratégiát: az összes működik. Még az is, ami elsőre nem olyan ígéretes, sőt az is, amikor valaki csapong, és mindenből egy kicsit csinál, de azt okosan. A játékosok pontszáma nem csak menet közben dől el, a pontjelölő jócskán szalad még a finis után is, de azért nem duplázza meg a már elért eredményt. Számunkra mindvégig izgalmas volt és meglepően gyors, erős AP-faktorral együtt is képesek voltunk 60 perc alatti időt futni (ez azt jelenti, hogy átlag játékosoknak kettecskén 40 perc alatt is sikerülhet).
A játék másik gyengesége a szabály szövegezése. Láthatóan egy másik nyelvből, viszonylag rossz angolsággal fordított anyag. Ezáltal első olvasatra bonyolultabb minden, mint ahogy az a valóságban van – ez rögtön kiderül legkésőbb a játszma során, de akár a játék tanításakor is.
Azonban a szabályfüzet nagyon kell ahhoz, hogy átérezzük a Xi’an magas fokú tematizáltságát, ami igen ritka ebben a műfajban.
A szabályfüzet nem csak hogy két teljes oldalt szentel a történelmi háttér ismertetésére, de az egyes szabályelemek mellett is találunk keretes megjegyzéseket, amelyek szinte minden funkciót elmagyaráznak az eredeti agyaghadsereg ill. a császári mauzóleum építésének kontextusában. Bravó! A nagyszerű eredmény kulcsa az egyik szerző, Francesco Testini, egész pontosan az ő kínai származású feleségének (Hauchong) kezében van. Viszont állítom, hogy nem minden erősen tematizált játékhoz kell egy egzotikus feleség.
A Xi’an nem váltotta meg a világot, és már nem is fogja – hála a termék piaci devalválódásának, aminek vajmi kevés köze van a tartalomhoz. Ráadásul még abban az időben született, amikor nem volt könnyű agyonhallgatni egy ilyen játékot. Nehéz belegondolni, hogy manapság már nem csak a gondatlanság okozhatja egy ragyogó mű korai halálát, de a piaci dömping is: megannyi kreatív energia vész el pusztán azért, mert a társasjátékozók tömege elérte azt a méretet, amelyre már a spekulánsok is felfigyeltek.
A játékdobozok mindig is termékek voltak természetesen, de kibontva életre keltek az otthonokban, játékklubokban, és akár hosszú évekig szórakoztatták az asztaltársaságokat. Épp ezért lényeges volt, hogy alaposan kidolgozott, simára csiszolt, tartós termékek legyenek. Ma másfélszer annyi társasjáték jelenik meg, mint öt éve, a Xi’an kiadásának idején, és a játékok ún. polcideje (a boltokban töltött idő, ami lényegében a játékkal kapcsolatos fennmaradó érdeklődést is jelenti) viszont közel a harmadára csökkent. Ilyen tekintetben egy letűnt aranykor egyik tanúja ez a játék, épp úgy, mint Qin Shi Huangdi császár mauzóleuma a híres agyaghadsereggel.
jatekrahivlak.blog 