„Bányászat? Micsoda oldschool téma! Ez is csak az ilyen megszállottakat érdekli, mint te is vagy!” – mondta csipkelődve egy barátom, amikor meglátta az Ore-t a polcomon. „Nagyon jó kis játék, de érezhető rajta, hogy legalább tíz éves.” – állapította meg egy másik, miután véget ért az első közös játszmánk. Mindketten hitetlenkedtek, amikor elmondtam, hogy tévednek: ez a játék igencsak friss, legfeljebb annyi idős, mint a koronavírus járvány, csak kevésbé terjedt el a híre. Ráadásul a Kickstarter révén jött létre a projekt, tehát nyilván e tekintetben is a trendeknek megfelelőnek kell lennie. Velük ennyiben maradtunk, de mivel magam is azt éreztem, hogy van valami – nekem kifejezetten jóleső – „spät” a játékban, utánanéztem. És azt kell mondjam, engem is megtévesztettek az elsődleges információk, amelyekbe belefutottam, a helyzet egy csöppet másképp fest azért.
Joseph W. McClintock és Jason Lyle Steingisser valóban jó 10 évvel ezelőtt alkották meg a bányászjátékukat, és a mű 2013-ban még díjat is nyert: a legjobb játék címet kapta a bostoni Festival of Indie Games rendezvényen. Akkor az Ore egy csúnyácska kártyajáték volt csupán, és ugyan a szerzők már saját termékként aposztrofálták, sokkal inkább hasonlított egy kissé fésületlen prototípusra. Aztán – gondolom én – jött az amerikai illetőségű, igen blikkfangos nevű Quick Simple Fun Games kiadó, és máris szóba került a Kickstarter, valamint egy alaposan felturbózott kiadvány lehetősége. A kampány előszelét kaphattam el egy pillanatra, amikor felkerült a játék a kívánságlistámra, és aztán egy jó darabig nem találkoztam vele. Végül ez év elején az eBay-en futottam bele ismét, és meglehetősen jó áron jutottam hozzá egy bontatlan példányhoz. A doboz felnyitása után kezdtem csak sejteni, hogy egy, a KS közönsége számára csinosított játékot tartok a kezemben, és persze néhány egérkattintás után össze is állt a kép. Persze csak az, amit a többieknek is vázoltam.
Szóval az Ore valóban friss és régi egyszerre.
Nem kiemelkedően szép (főként a borító maszkulin szigorúsága idéz meg egy évtizeddel ezelőtti világot), de kifejezetten jó ízléssel összerakott és illusztrált játék. Jól megválasztott betűkkel és színpalettával dolgozik, a háttér a kártyákon és a táblán diszkrét, de hangulatos, a komponensek nagyon rendben vannak. (Apropó: az én példányomban két szett is volt a nyersanyagokból. Végül a kis színes kockákat választottam az egyedi formájú, műanyag kristályok helyett, pedig gyanítom, hogy az utóbbi lehetett a deluxe verzió. Mindazonáltal a kockák ritka jó minőségű metál festést kaptak, így látványban nem maradnak el a műanyagok mögött, ráadásul a többi fa komponens mellé jobban passzolnak.) A bányász meeple-ök tamponnyomást kaptak, a kezdőjátékos jelölő egy fekete, szénnel tömött csille, a pénz pedig ugyan a sokak által gyűlölt „paper money”, de ezúttal kiváló kvalitású, kis kártyalapok, amelyek nem csak tökéletesen használhatók, hanem szerintem kifejezetten csinosak is.
A téma adja magát. Olyannyira, hogy az alkotók nem is fáradoztak különösebben a háttér, netán egy kapcsolódó történet kidolgozásával. Az ipari forradalom térnyerése, ezen belül a bányászat fellendülése, valamint a nagy vetélkedések a nehézipari vállalatok között. Ezek a hívószavak. Mindez Amerikában – de lehetne bárhol másutt is a világban. Versengünk egymással a presztízsért meg a vaskos bevételekért. Ehhez nem csak az ércek felszínre hozatalánál kell ügyeskednünk, de az áru kezelésénél is, ami elsősorban előnyös szerződések határidős teljesítését jelenti. De van itt azért más is bőven.
Az Ore sok szempontból egy tematikusnak mondható játék.
Természetesen erősen stilizál és jócskán elnagyolja a nehézipar működését, de közben mégis logikusan épül fel (úgy értem, a téma logikája szerint is – olyannyira, hogy hála istennek nem légből kapott mechanikai kapcsolódásokat kell megjegyeznie a játékosoknak, így jóval gördülékenyebb a játékmenet), valamint a tevékenységeink sem ejtenek ki a hangulatból. No de mi is történik a „nagy erőfeszítések” során?
Elsősorban munkáslehelyezés. A 7 forduló során mindig három fázisban gondolkodunk. Az első pedig a munkások lehelyezéséé. Eleinte 4 univerzális fickó áll a rendelkezésünkre. Ők, ha kell, fehérgalléros menedzserekké, de akár szurtos képű vájárokká is válhatnak. A játéktábla nagyobb része az ügyintézésé: egymás elől foglaljuk el a helyeket a munkaerő toborzó, építési engedélyeket kiadó, szerződéseket előteljesítő, speciális eszközöket (fúrófejeket és bányászkalitkákat) és egész bányaszakaszokat bérbe adó akcióhelyeken, de versenyzünk a szerződéskártyák formájában megjelenő megrendelésekért is.
Azonban küldhetünk munkást a tábla felső traktusában felsorakozó bányákba is. Ezek festett hegycsúcsokra lapolt kártyák és nyersanyaggyűjtő parcellák formájában jelennek meg, szigorú értéksorrendben: először az ólom, majd a szén (ez is érc volna?), továbbá a réz (ez a nyersanyag két játékos esetén nincs a palettán), a vas és az arany.
Minden bányakártya más és más, de jellemző rájuk egy sajátos, és kifejezetten eredeti működési elv.
Egyrészt az ezekre helyezett munkások alapesetben nem térnek vissza a készletünkbe a forduló végén. Egészen addig, amíg ellehetetlenül a működésük (mondjuk a bányát ők, vagy valaki más kimeríti, esetleg nem rendelkeznek megfelelő eszközzel, pl. bányászkalitkával a tovább haladáshoz), vagy 5 dollár büntetésért vissza nem hívjuk őket a csapatba.
Másrészt ők hozzák folyamatosan a nyersanyagokat, minden körben változó mennyiséget – ez utóbbit, valamint az adott fordulóra vonatkozóan a nyersanyagok aktuális piaci árát a bányakártyák határozzák meg. Egy bányász egy bizonyos szintnél mélyebbre (további, általában gazdagabb érclelőhelyért) csakis a megfelelő bányászkalitkában ereszkedhet, és normálisan a legfelső üres mezőn indítják a kitermelést. Ettől azonban el is térhetnek, amennyiben használnak egy fúrófej-tokent. Erre a kisegítésre akkor is szükség van, ha valaki már áll azon a bizonyos legfelső kezdőmezőn.
A munkások legtöbbször azonnal elvégzik a választott akcióikat (kivéve a toborzást, ahol az új munkás csak a következő körre kerül a többiek közé), és egyes helyeken a többieket is bevonják a tevékenységeikbe. Ilyen esetekben – például a piaci vásárlásnál és eladásnál – mindenki más kissé korlátozottabb feltételekkel végezheti el ugyanazt, mint az akciót kiváltó játékos.
Az interakció foka így viszonylag magas a játékban, és lám, nem csak a negatív, de a pozitív fajtával is találkozunk.
A munkáslehelyezést a „betakarítás” fázisa követi (természetesen nem így hívja a játék), ebben lényegében csak a bányákkal foglalkozunk. Mindenki felveszi a pozíciójának megfelelő nyersanyagmennyiséget, majd – ha tudja – lejjebb csúsztatja a figuráját a következő, mélyebb szintre. Ekkor változhatnak a bányakártyák is. Ha a legmélyebben lévő figura nem képes lejjebb ereszkedni a lapon, a bánya kimerül, és helyette újat húzunk a megfelelő pakliból. De ekkor legalább büntetés nélkül visszakerülhetnek a munkásaink!
A forduló zárófázisában a bizniszé a főszerep. Az Ore egyik legérdekesebb vívmánya a speciális szerződéskártyák működése. Ezek a 2-5 teljesítendő szerződésponttal rendelkező kártyalapok minden esetben érceket kérnek (valamilyen kombinációban), és minden sor feltöltése esetén pénzt adnak. Valamint, ha végül egy lap minden sorát sikerült teljesíteni, lehetőséget nyújtanak bizonyos számú épületkártya „megépítéséhez”, és néhány győzelmi pontot is hozzánk vágnak.
Ehhez azonban nem egyszerűen össze kell gyűjtenünk a szükséges nyersanyagmennyiséget, amit a szerződés kér, hanem minden biznisz fázisban kötelezően teljesítenünk kell a kártya soron következő igényét. Ha ez nem sikerül, elveszítjük a kártyalapot, és vele az építési és pontszerzési lehetőséget. Bármennyi szerződéskártyát tarthatunk magunk előtt, de a fenti rendelkezés minden egyes kártyára vonatkozik. Meglehetősen originális, és elsőre talán szokatlan megoldás, de remek fogás arra nézve, hogy a játékost folyamatosan a közeljövőhöz láncolja, és ne engedje szabadjára a „farmolást”, azaz a nyersanyagok előre felhalmozását.
A szerződéskártyák tehát a játék fő pénzforrásai, de pontforrásnak sem elhanyagolhatók.
Egy kártyalap 1-4 győzelmi pontot hoz a sorok teljesítése után, hasonlóképp, mint egy épületkártya. Igen ám, de az utóbbiból egy szerződés lezárásakor akár több is megépíthető egyszerre (ezt az adott szerződés határozza meg)! Az épületkártyák a kötelező győzelmi ponton túl általában valamiféle hasznos funkciót is hoznak; egy egyszeri bónuszt, ami jókor aktiválva nagyot is dobhat a játékunkon. A kártyákat általában jó sok pénz, vagy bizonyos nyersanyag kombinációk befizetésével játszhatjuk ki a bizniszfázisban, és a táblán egy külön mezőn szerezhetjük be őket (háromból választunk 1-3 lapot).
Ezután már csak takarítunk: visszahívjuk a munkásainkat (a bányákból nem biztos), és a teljesített szerződésekről visszakerülnek az addig gyűjtött színes kockák a tábla megfelelő parcelláiba. A kezdőjátékos jelölőt pedig megkapja a balra ülő játékos – hacsak korábban nem szerezte meg valaki az egyik akció mellékhatásaként. Ez így megy egészen a hetedik fordulóig, amikor is kicsit változik a kép: immáron mindenki minden mezőre tehet figurát, olyanra is, ami már foglalt. Érthető: ebben a szakaszban már általában mindenki kapkod, megpróbálja összekaparni a maradék pontlehetőségeit, és már csak az kéne, hogy ebbe mások is beleszóljanak! Mindazonáltal ezek az utolsó fordulók legtöbbször tényleg szerencsétlen kísérletezésbe csaptak át push your luck alapon. Talán nem voltunk előrelátók annyira, hogy számoljunk a szerződéskártyák kimerülésének ritmusával – vagy egyszerűen nincs jó helyen ez a záró forduló.
Az Ore lényegében rejtett pontokkal operál, és nem szórja azokat két marokkal.
Mindkét megoldást kifejezetten kedvelem. Számomra – bizonyos speciális helyzeteket kivéve – mindig izgalmasabb úgy játszani, hogy akkor is esélyesnek tartom magam, amikor már a valóságban három fordulóval korábban lemaradtam, mint a borravaló. A csalódás természetesen eljön, de csak a végjáték során – addig nincs, ami visszaveti a lendületemet. Az Ore ráadásul kevés pontforrást alkalmaz, lényegében csak a vagyon (1 pont 10 dolláronként) és a bányászkalitka (1 vagy 3 pont) értéke számítandó hozzá a kártyákon beszerzett pontmennyiséghez.
A hét forduló nem nyúlik el hosszan, négy játékossal is bőven kezelhető a játékidő, de mint sok más hasonló középnehéz eurónál is tapasztaltam, nekem a háromfős felállással tetszett a legjobban. Tipikus: a kétszemélyes verzió hibátlanul működik, de mégis kissé megnyirbáltnak tűnik, négyesben pedig úgy érzem, kicsit többet várok a soromra a kelleténél, valamint kevésbé tudok előre tervezni a többiek ténykedésének árnyékában.
Pedig az Ore egy tervezésre sarkalló, okos játék, amely megköveteli azt is, hogy át-átpillantsunk a többiek térfelére is, hogy kiókumláljuk a terveiket.
Könnyű ugyanis hoppon maradni. Egy-egy bányapozíció, munkásmező, szerződés elhappolása csúnyán felboríthatja a csupán magunkban felállított elképzeléseket. A véletlenszerűség jelen van a játékban (mint hasonlóan tervgyilkos opció), de érzésem szerint mind a szerződéskártyák, mind az épületkártyák esetén kellőképp megzabolázott formában – mindkét területen több kártya közül választunk –, a bányakártyáknál pedig nem zavaró a kilengés, amit az egyes lapok okoznak, ráadásul egyszerre minden játékost érintenek.
Az Ore leggyengébb pontja a játékszabály. Az egyébként csinosan megszerkesztett füzet nem csak nehézkes, és meglehetősen lyukas verbális tartalommal bír, de egyes helyeken egyenesen nem követi a játék végleges komponenseit. A kiadó hevenyészett erratát is közzétett a megjelenés óta, és mindenkit figyelmeztetek: ennek ismerete nélkül nem érdemes belekezdeni a játékba. Nem kis hibákról beszélek. Hibásan feliratozott az egyik táblamező, a másikról hiányzik egy bevételjelző, a token pontértéke valójában más, a bányakártya egyik mezőjén a szín helyes, de a szám nem, és még sorolhatnám. A kapkodó kiadványkezelés jelei. Azonban lehet, hogy ez csak az én példányomra jellemző. A BGG szerint az erratán túl létezik egy matricaszett is, amely némi gyógyírt jelenthet a problémára, vagy talán azóta kijött egy friss reprint is. Mindazonáltal bosszantó, nem vitás. Ezen túl nem tudok olyan patch-ről, amely javítja a szabályfüzetben nem, vagy homályosan kezelt helyzeteket. Bizonyos esetekben, ha nem is házi szabályokat, de „házi értelmezéseket” kellett hoznunk, amennyiben a társaság elfogadja vagy nem fogadja el pl. bizonyos épületkártyák bónuszainak sorrendiségét. Nos, a szabályfüzetben lett volna hely bőven ezek megfelelő kitárgyalására.
Mindazonáltal, ha már összerázódik minden, az Ore remek játékélményt nyújt. Amolyan 12+ jelölésűt – ahogy ezt a játékdoboz is prognosztizálja. Nagyjából másfél órányi ügyes tervezést, az interakcióból és a szűk erőforrásokból származó feszültséget, valamint alkalmazkodást a felmerülő helyzetekhez. Mindezt tematikus, ízlésesen kialakított környezetben és eszközökkel, nem túl hosszú holtidővel, könnyen elsajátítható szabályokkal. Nincs semmi különösen kiemelkedő, forradalmi az Ore-ban, a Kickstarter kampány ellenére nincs felesleges petárdadurrogtatás. Ez csupán egy messzemenőkig korrekt, jól balanszolt játék, amit bármikor szívesen játszom.
Ha ezt csúfolják manapság oldschool játékélménynek, akkor azt készséggel elfogadom, mint ahogy az alkotók oldaláról is feltétlenül vállalhatónak tartom.
Az Ore a cikk írásának idején három helyen is beszerezhető, a Gameshelf, a Metagames és a Board Game Zone árulja – angol nyelven. (Az előbbi most éppen akciósan.) A nyelvfüggőség valamelyest zavaró lehet, de kizáró semmiképpen. Amint megismerjük a kártyák ikonjainak és az egyes mezők jelentését, könnyedén játszhatóvá válik a játék az angol nyelvet nem ismerők számára is.
8/10.
jatekrahivlak.blog 