Amíg a történelmi témákat nagyon szeretem, egyáltalán nem vagyok oda a konfrontatív játékokért. Az erősen szerencsefüggő wargame-ek végképp nem a lieblingjeim, mert néha úgy érzem, hogy egyetlen rossz dobással könnyen összeomolhat minden, akár több fordulón át építgetett stratégiám. Épp ezért játékfejlesztőként eszembe sem jutott volna csatajátékot készíteni – hacsak nem talál meg egy kedves felkérés.
Az ország nyugati szélén található kisváros, Szentgotthárd már nem először bízott meg játékosítási feladattal. A környéket érintő történelmi vonatkozásokat már jól ismerem, és az önkormányzati szándék is világos: igyekezzenek turisztikai szempontból érdekessé tenni az amúgy nem túl frekventált vidéket, amelyen jobb esetben is csak átutazik a magyar kiránduló. Készítettünk mi már közösen interaktív terepasztalt, dobozos turisztikai élménysétát, rejtvényes feladatokat, sőt játékosított múzeumot is. Az egyik felkérésük azonban – egy Vasvárral közösen jegyzett pályázat keretén belül – a Szentgotthárdi csata társasjátékos feldolgozásáról szólt.
És én szeretem a kihívásokat.
Amikor először gondolkodni kezdtem a feladaton, tudtam, hogy semmiképp nem szabad a hagyományok mentén haladnom. Azaz a játékot mechanikailag úgy kell felépítenem, hogy én magam is kedvemet leljem benne, mert különben képtelen leszek végigcsinálni a projektet. Emellett nem léphettem ki a meghatározott mederből: itt kérem szépen egy lőporfüstös csatának kellett lejátszódnia két eléggé körülhatárolt fél között. Szerencsére 1664-ben a korabeli hadviselés olyannyira hasonló elemeket vonultatott fel mind az európai, mind az oszmán oldalon, hogy gondolkodhattam szimmetrikus felállásban (az mindenképp egy ismertebb terep számomra az absztrakt stratégiai játékok miatt), valamint ez lehetővé tette elvben azt is, hogy ne pusztán egyetlen terepben, egyetlen ütközetben gondolkodjak, tehát a promóciós célokon túl is mutasson a készülő játék.
A legnagyobb kihívást az jelentette természetesen, hogy miként kerüljem ki a wargame kliséket, és főként a szerencsefaktort, ami olyannyira bosszantott ezekben a játékokban. Valamint az is mozgatott, hogy olyanok számára is hozzáférhetővé és érdekessé tegyem a művemet, akik hozzám hasonlóan inkább az absztrakt játékok és/vagy az eurogame-ek irányából érkeznek.
Egy hibrid csatajáték volt tehát a cél, és büszkén mondhatom, ezt sikerült is elérnem a fejlesztés több mint két éve alatt.
Egész pontosan a Kereszt és Félhold – akkoriban még Szentgotthárdi Csatajáték – alapmotorja már néhány hónap múlva készen állt, de mint mindig, az utolsó 10%-nál lelassult a folyamat. Bátran mondhatom, rengetegen, rengeteget tesztelték, és rendre nagyszerű véleményeket kaptam a működéséről. A látványvilágot tekintve a teszterek több táborra szakadtak, de úgy voltam vele, hogy ez az a kérdés, amelyet majd a kiadó fog eldönteni. Részben így is lett. A pályázati kötelezettségek miatt némileg előre kellett lépnem még a hivatalos megállapodás előtt, így az asztalkép kialakítását egy wargame-eken edzett grafikusi társaság készítette el, majd az időközben beérkező kiadó, a Kard és Korona fejezte produkciót. Ehhez az utolsó szakaszhoz én ajánlottam Szatmári Ottót és Walkó Gergelyt, akik végül mindent megtettek, hogy egy színvonalas látványt alkossanak az alapanyagokból.
Sajnos a Kard és Korona kiadó eszközölt néhány olyan változtatást, amely az én meglátásaim szerint nem szolgálta a projekt érdekét. Egyes grafikai megoldások a játékmenetnek, mások – például a doboz hatalmas mérete – a forgalmazásnak nem tett jót. Úgy érzem, hogy szerzőként mindent megtettem egy különleges és sok szempontból értékes játék létrehozásáért, így manapság már csak kívülről szemlélhetem, hogy mi történik a kiadvánnyal. Nem vagyok boldog. A Kereszt és Félhold sokkal többre érdemes produkció, és emellett messzemenőkig a kiadója profiljába vág. Emellett sajnos az látszik, hogy nem érte (még) el a célközönségét, nem kaphatott annyi visszhangot, ami elvárható lett volna. Mivel a külföldi forgalmazás jogait megtartottam magamnál, leginkább egy jövőbeni partnerben bízom.
jatekrahivlak.blog 