Beer & Bread

Az idei esseni játékvásár (Spiel ’22) döbbentett rá arra, hogy tényleg nem elég az a 88 billentyű a zongorán. Vagy ahogy még a zenészek időnként megfogalmazzák: nem elég a 12 hang az oktávban, hogy azok sorrendjének variálásával a végtelenségig újabb és újabb nagyszerű zeneműveket hozzunk létre. Egész pontosan matematikailag talán léteznek még bizonyos kombinációk, de azok jó részét a zeneszerzők nem véletlenül hagyták ki a repertoárjukból: a befogadónak kellemes élmény miatt a variációk száma még kevesebbnek tűnik.

A probléma az elmúlt két évtizedben kezdett igazán aggasztóvá válni, hiszen komponisták mindig voltak, de csak bizonyos hányaduk kerülhetett felszínre a technikai korlátok, illetve a zeneipar áldásos/átkozott szűrő tevékenysége folytán. 2003 óta azonban kétszázezerről százmilliósra(!) nőtt a streaming szolgáltatók katalógusa (Apple Music, Amazon, Spotify stb.), mivel naponta átlagosan ötvenezer(!) dal kerül a mindenki által elérhető polcokra. Azokra a polcokra, amelyekre a szakemberek nagyjából az 50-es évek óta gyűjtötték a dalokat, és így sikerült kétszázezer indulót összetoborozniuk a startra.

Dömping? Ugyan! Exponenciális ugrás!

Aminek hatására az emberek 90%-a nem ismeri a zenék 90%-át, a tehetségek 90%-a nem képes kitűnni, mert rájuk vetül a tehetségtelenek 90%-ának árnyéka, a népszerűvé váló szerzemények slágerlistás „polcideje” mintegy 90%-kal csökkent (3 évről, legfeljebb 3-4 hónapra), és mindenki úgy érzi, hogy a patronok 90%-át elpufogtattuk már. Nagyot fordult a világ, elég csak egy csipetnyi szentimentalizmus, és az ember már veszi is fel a gyászruhát.

Nem, nem tévesztettem el a házszámot, és nem is egyszerűen mellébeszéltem a bevezető mondattal. Éppen a két műfaj, a két iparág párhuzamos hullámai voltak azok, amelyek összemosták az élményeket és a következtetéseket. A Spiel ’22 kapcsán tapasztalt eszement áruhalmozás kiemelte ismét, és még hangosabban azokat az ijesztő jelzéseket, amelyek miatt ma már nem túlzás, ha valaki aggódni kezd. No nem azért, mert a spekuláns üzletemberek a túlfújt, majd kipukkadt lufibiznisz után nem találnak újabb bimbózó lehetőséget a túlélésre, hanem mert

valami végleg kiveszik ebből az alig egy évtizede még teljes spektrumában kiteljesedő világból.

Vannak természetesen markáns különbségek is, így a társasjátékipart nem üldözi (olyan látványosan) a kalózkodás démonja, a szerzők és kiadók még jobbára megférnek egy csónakban, a covid nem rúgta gyomorba a játékosokat, sőt: alapot adott egy újabb áruduzzasztásra, és még sorolhatnám. De a legtöbb előny mellett hátrány a rugalmatlansága, az erős függése a gyártási áraktól, a folyamatok lassúsága, illetve természetes tehetetlensége, azaz pl. meg lehet gyorsítani egy mű lezárását, de ezzel borítékoljuk annak kidolgozatlanságát is – és sajnos 88-nál jóval kevesebb billentyűvel rendelkezik.

Aki az utóbbival nem ért egyet, arra kérem, hogy a kézlegyintése előtt vessen számot a 25 évvel ezelőtt ismert és az azóta megismert vadonatúj mechanizmusok tükrével. Az évek múlásával igen kevés nóvum tűnt fel, leginkább csak az ötvözetek, hibridek száma nőtt, valamint az egyetlen játékon belüli mechanikák párhuzamossága. Hiszen egy belépő szintű (8+) játék négy-ötször annyi almechanizmust használ ma, mint egy hasonló kaliberű 20 évvel ezelőtt. A heavy eurójátékok királyai és hercegei pedig ma már lényegileg az összefüggések sűrűbbre szövésével, kifordított mintázatokkal, és nem az újdonságokkal tartják magasan a lécet! Miközben a dömping egyre gyakrabban szólítja őket színpadra egy-egy újabb alkotással, s ha nem fizetik meg őket,

a videós reviewerek pedig egyre gyakrabban ingatják a fejüket a kedvencük játékára adott 6-7 pontos értékelés mellé.

Valami történt tehát, amire szerintem ma már nem szabad legyinteni. Egy meglepően gyorsan eszkalálódó folyamat tanúi, sőt résztvevői, érintettjei vagyunk, és ez olyan, amire mindenkinek reagálnia kell a maga módján, a saját hatáskörében.

És itt jön képbe (végre már!) a Beer&Bread. Ugyanis ez a játék, annak dacára, hogy egyértelműen megidézi az ún. régi iskola elemeit, ízig-vérig olyan, amilyen csak ebben a sajátos korban jelenhetett meg – a Spiel ’22 hatalmas kínálatának részeként.

Egyrészt csak ketten játszható.

Ez a kitétel évekkel ezelőtt egyenesen megtizedelte volna a várható példányszámot. Bár voltak hasonló kiadványok – és nem csak az absztrakt vonalon, hiszen, ha más nem, a Kosmos kiadó jó 15 éven át tartó, kvázi-sorozatára sokan emlékezhetnek olyan címekkel, mint a Jambo, a Caesar&Cleopatra, a Targi vagy a Dragonheart –, azok sosem kerültek az eladási listák élére. Ma azonban egy kétszemélyes játék nem indul ilyen hendikeppel. A társasjátékosok azt is nyíltan megmutatták, hogy ezt a műfajt már egyedül is szívesen űzik, nemhogy ketten! Lehet, hogy ez szembe megy az eredeti szándékokkal, a 4-6 fős családi, baráti összejövetelek bearanyozásának céljaival, de változott a világ, és mindenki igyekszik alkalmazkodni. Talán ma már sokkal nagyobb igény van egy olyan játékra, amit kettesben elpötyögtetünk szombat délután a kávézás közben, vagy hétköznap este, miután lefeküdtek a gyerekek, mint a hétvégi, nagyszabású szeánszokra szánt monstrumokra. És ettől kezdve mindegy, hogy esetünkben a Deep Print Games-nek vagy Scott Almes szerzőnek jutott eszébe előbb a megfelelés. Működik!

Másrészt a játék nem beszél új nyelven – minden szava tisztán érthető, hiszen az első pillanattól olyan, mintha már ismerném. És ezt most kifejezetten pozitív előjellel szándékozom mondani. Ugyan minden mechanizmusa újrahasznosított, a cselekedetek és fordulatok szinte beidegződés-szerűen következnek egymásból, a téma is afféle „nem volt már ilyen?”, de közben megkérdőjelezhetetlen, és feltétlenül jóleső, hogy egy vadonatúj játékkal játszunk.

Apropó téma: a rosenbergi gazdálkodás motívuma, hozzá az örökifjú, mégis utánozhatatlan, idilli rajzaival a hőskort idéző Michael Menzel szerepeltetése mintha szintén szándékos volna – olyan értelemben, hogy a produkció ezzel is a „már volt ilyen” érzést erősítse a játékosban. És hangsúlyozom: mindamellett nem történik konkrét újrázás, nincs lerágott csont vagy ötlettelenség.

Ez egy új dal – csak vállaltan megidézi a régi slágerek szellemét.

Mert úgy csinálunk, mint 20 évvel ezelőtt: falusi gazdálkodói környezetben sört és kenyeret állítunk elő. Ezekből aztán az eladásuk révén pénzt szerzünk, és a végén, az érméket számolgatva, akár a címlapon feltűnő kemény kötésű férfiú, meg a kikapós menyecske, néhány kupa mellett megállapítjuk, hogy idén kinek ment jobban. Ennyi az egész, és maga a játékmenet sem vet fel komolyabb mélységeket, mint a doboz festménye – ellenben legalább annyira ártatlan és harmonikus.

Miután leültünk a tábla két oldalára (a Beer&Bread szigorúan csak így játszható, a tábla két külön oldala más-más perspektívából használható, sőt értelmezhető), látjuk a falut, a pékség és a serfőző épületét, valamint a csűrt, amelynek a tetejére legfeljebb 9 egységnyi áru fér. Ez utóbbi lesz az a raktárkapacitás, amelyet megtölthetünk a betakarított búzával, árpával, rozzsal, komlóval, vagy a folyóból származó vízzel. A közös forrást valóban közösen használjuk, azaz nem csak egymás elől vesszük el a termést, de a fölösleget is fel kell ajánljuk a másik számára.

A tábla közös területeit tehát a vízforrást jelképező folyó, a négy termőföld, egy kártyáknak fenntartott ugarterület, valamint egy naptárfunkciót betöltő papírtekercs teszi ki. Az utóbbi egyben a fordulójelölő is. Hat esztendőn át megy a versengés (és az egymással való incselkedés egyben), majd eljön az utolsó kupa sör ideje – talán épp ezt látjuk a címlapon. Minden páratlan év gyümölcsözőbb ezen az éghajlaton, és bizony minden páros kissé ínségesebb. A különbséget egyetlen dolog jelzi igazán, de az legott karakterévé válik az adott esztendőnek: a kártyák kijátszásának módja.

Az alaphelyzet mindig ugyanaz: az évünket 5 kártyával kezdjük.

Öt olyan kártya van a kezünkben, amely 3 különböző funkcióval rendelkezik. A felső harmadban néhány ikon azt mutatja, hogy ha a kártyát a betakarítás részeként játszom ki (magam elé), az adott nyersanyagokat vehetem el a közös területről. A középső harmadban egy kvázi recept található, azaz, hogy egy adott sör- vagy kenyérfajta milyen összetevők által készíthető el (ha elkészítem, a kártyát a serfőző vagy a pékség épületére kell leraknom). Az alsó traktusban pedig egy-egy szövegesen-ikonosan megfogalmazott képesség olvasható, amely akkor lesz az enyém, ha a lapot épp eddig, az utolsó harmadig a tábla felém eső szakaszán becsúsztatom a megfelelő (játék végi, a betakarításra, a készítésre vagy a raktározásra stb. vonatkozó) funkció ikonja alá.

A páratlan években mindketten kijátszunk egy kártyát, majd a második kijátszása előtt paklit cserélünk, aztán még egyszer, és így tovább, míg el nem fogy minden lap. A páros években nem cserélgetünk. A paklink alapját az előző évben betakarítás céljából magunk elé rakott lapok alkotják, ezt egészítjük ki véletlenszerűen húzottakkal, majd abból főzünk, amink van. Pontosabban nem egészen: egyrészt kevesebbünk van, mert ezekre az évekre kevesebb nyersanyagot delegál a szabály, másrészt viszont az ugaron megjelenik 3 kártyalap (ugyanabból a pakliból, amelyekből mi is kaptunk). Ez utóbbiak lecserélhetők a kezünkben lévőkre, amennyiben a felvett lap egyik akcióját azonnal el is végezzük. Üdítő változatosság, és továbbra is működik az interakció, még ha nem is annyira látványos, mint a másik fordulótípus esetén.

Ezt a háromszor megismétlődő ciklust éljük át a játék végéig, azaz 30 akciót végzünk, hiszen ennyi kártyalapot játszunk ki mindketten. Hol így, hol úgy. A pénz az elkészített termékek (beer & bread ugye) kártyáiból jön össze elsősorban, de bizonyos képességként felhasznált (a tábla alá dugdosott) lapok szintén hozhatnak pontot. Meg kell számoljuk, mely üzletág, a sörfőzés vagy a kenyérsütés hozta a kisebb bevételt,

és mert mi huncutok vagyunk, ezt, a kisebb értéket hasonlítjuk össze végül.

Jópofa trükk, ami ezáltal előírja, hogy a játék során mindvégig tartsunk egy jó arányt a kétféle gyártás (szakmaibban: szerződésmegfelelés) között, miközben a képességkártyák lebegő bónuszaival a végén meg tudjuk azért támogatni a fontosabb gyűjtést. Igen, tudom, ez sem újdonság, de ebben a kontextusban, pont így még nem volt, és különben is: ahhoz, hogy élvezzem ezt a játékvégi mérlegelősdit, nem akarom mindig elővenni a Tigris & Euphratest, a Crown of Emarát, vagy a Heaven & Ale-t. A Fields of Arle pedig nincs is meg – például!

A Beer&Bread tehát semmi újat nem talál fel, csak éppen az ismert effektusok speciális elegyét, de azt ügyesen porciózza, és végül Michael Menzelt kéri fel a tálaláshoz.

Ő pedig teszi, amit elvárnak tőle. A játék már akkor hangulatba hoz, mikor a kezünkbe vesszük, kicsomagoljuk, megkeverjük a kártyákat, morzsolgatjuk a fajelölőket, és kiterítjük a rá jellemzően sárgával bőven locsolt, szépséges játéktáblát. A doboz pedig külön remekmű: eddig minden partinknál ott állt az asztalon, hogy fokozza az idill érzetét.

Bevallom, arra az egyre máig nem jöttem rá, hogy ez a játék miért kétszemélyes.

Egy másik tábla, egy picit több kártya és komló, és simán játszható volna akár négyesben is. Drafttal vagy anélkül (mármint csak a száraz évek mechanikai alapvetéseivel) – mindegy. Véleményem szerint többeket is elszórakoztatott volna. No de milyen a mai kor? A BGG-n elsőként nem a kézenfekvő négyszemélyes változat „unofficial” megoldása tűnt fel, hanem a szólómódé! Na ja, más időket élünk.

Olyan időket, amikor akár egy társasjáték is megoldást kínálhat egy komplett iparág, ez esetben akár a muzsikusok számára. Talán nekik sem a görcs maradt csak osztályrészül, amely újabb és újabb, egyre kevésbé konszonáns hangzásokra és melódiákra sarkalja őket pusztán azért, mert már minden billentyűn van ujjlenyomat. Íme, egy amerikai fickó (Scott Almes), aki eljátszott egy új dalt úgy, mint a régiek, és egyaránt képes volt vele szórakoztatni új és régi játékost. Talán a „régen minden jobb volt” nosztalgikus kitörések ellenszere sem más, mint valami, ami „pont olyan, mint azok régen”.

8/10
(Vagabund / angol)