Iron Rail sorozat

Irish Gauge | Iberian Gauge | Ride The Rails

Akármilyen hihetetlennek tűnik, de régen is játszottak az emberek. A társasjátékok jó ötezer évesek, és ezeket az ősöket ma már ugyan absztrakt stratégiai játéknak hívjuk, a hőskorban mindegyik nagyon is tematizáltnak számított. De a valóban konkrét témákra felfűzött, sorozatgyártott játékokkal is vagy százötven éve játszunk!

A modern társasjátékok nagy „kitörését” az 1990-es évek közepére szokás tenni (és az epicentruma valahol Németországban keresendő), azonban nagyon sok ötlet már korábban is létezett, és ezek sorra beépültek a korai játékokba. Igaz, mind a kínálat, mind a mechanikai választék sokkal szegényesebb volt száz éven át, de a tendenciák jól kirajzolódtak, és ennek egyszerű oka van: a játékkal mindig valami olyasmit szeretünk (gyerekként vagy felnőttként) modellezni, ami egyébként is érdekel, vonz minket.

Örökzöld téma tehát a katonásdi, az üzletemberesdi, a bazár, az utazás a világ körül, a mesék, regényes történetek újrajátszása, és sok más hasonló. Közöttük van a társasjátékok talán egyik legnagyobb csábereje, miszerint akár meg is gazdagodhatunk egy-két óra leforgása alatt, anélkül, hogy felállnánk az asztaltól. Egy délután elég, hogy szállodalánc tulajdonosként, építési vállalkozóként, vagy éppen gazdag részvényesként megnyerjünk egy olyan versenyt, amelybe a való életben még be sem nevezhetnénk!

A Monopoly közvetlen mintájaként szolgáló The Landlord’s Game már 1903-ban is létezett, az első wargame-et pedig az előtt jó harminc évvel korábban is játszhatta mindaz, aki bejáratos volt a porosz udvarba (a játékszabályának eredeti, korabeli leiratát ma valaki 5500 €-ért kínálja az eBay-en). Mindazonáltal az első „igazi” tőzsdei játékra az 1960-as évek közepéig kellett várni (Acquire), és akkoriban már ismertek voltak olyan vonatos játékok, amelyekben lényegében hálózatépítés folyt. A kettő összekötését annak a brit zseninek köszönhetjük (Francis Tresham), aki nem mellesleg az első civilizációépítő megagame-et (Civilization) és az egyik legünnepeltebb politikai-háborús játékot (Revolution: The Dutch Revolt 1568-1648) is megalkotta.

Az 1975-ben, blikkfangosnak egyáltalán nem nevezhető címmel megjelent „1829” azonban egyenesen új műfajt is teremtett.

Az ettől kezdve a 18xx gyűjtőnéven emlegetett társasjátékok hűen követték a Tresham által lefektetett vágányokat, sokáig egyenes pályán haladtak. Jellemzőjük, hogy a vasútvonalak építésén túl a játékosok feladata részvények vásárlása különböző vállalatokban, valamint, hogy ezek a feladatok felváltva követik egymást egy-egy fordulóban. A legtöbb játékban fontos elem, hogy a legtöbb részvény tulajdonosaként „elnökké” válhatunk az egyes vasúttársaságokban, ezzel megszerezve a cég tevékenységei felett az irányítást. Ezeken a döntéseken múlik, hogy a másik típusú fordulóban hová fektessünk újabb vágányokat, hová építsünk állomásokat, vásároljunk-e új mozdonytípusokat, illetve fizessünk-e a bevételből osztalékot a részvényeseknek, vagy tartsuk-e meg inkább a pénzt további befektetések céljából.

Iberian Gauge

A részvények értéke, hozzáférése folyamatosan változik a játékosok tevékenysége által, némely játékokban a cél az, hogy jókor váljunk részvényessé egy adott vállalatnál, másoknál pedig a tőzsdemanipulációkkal kell a részesedéseinket és az érdekeinket ügyesen képviselni. Látványra a 18xx játékok igen spártaiak. Mind fakó színekre festett, hatszögrácsra épülő táblákat, az ezekre a mezőkre rákerülő hexagon vágánylapkákat, és mindenféle túlméretezett táblázatokat tartalmaznak – no meg sok papírpénzt (amelyeket egy tisztességes vasutas játékos hamarosan lecserél pókerzsetonra, mert az állítólag könnyebben kezelhető). A játék végén kivétel nélkül az nyer, aki legmagasabbra tornázta a vagyonát, és ebbe a készpénzén túl a részvényei értéke is beleszámít természetesen.

A 18xx szerencsétlen elnevezés, mert arról elsőre sokan pornográf tartalomra, azaz más néven a „felnőtt tartalomra” asszociálnak. Ellenben lehet a névadásban szándékosság is (csak találgatok, mert nem ismerem a konkrétumokat), hiszen ennek a társasjátékos alműfajnak a sikere elsősorban abban áll, hogy kifejezetten felnőtteknek, megkockáztatom, jórészt felnőtt férfiaknak szól. A vasúttársaságok üzemeltetése, a tőzsdei manipulációk emulálása, és egyáltalán: a mozdonyok imádata férfias tulajdonság, ahhoz a sztereotípia csomaghoz tartozik, amihez a szivar és a whisky is. Mindazonáltal ez a siker relatív, hiszen pusztán egy réteg igényét kielégítéséről beszélhetünk, de feltétlenül igaz, hogy a 18xx játékokat (a wargame-ekhez hasonlóan) olyanok is játsszák, akik más típusú társasjátékhoz sosem ülnek le, és játékalkalmaik sokszor komolyan vett, egész napos szeánszok, egyenesen az életformájukhoz tartozó, visszatérő tevékenység.

Szélsőséges vagy sem, ez a téma azért olyan játékosoknak is bejöhet, akik kevésbé elkötelezettjei a 4-5 órás játékpartiknak, az agyégető üzletvitel modellezésének (a 18xx kategória tagjai szinte mindig nyílt információs, azaz szerencsementes játékok), és a meglehetősen ronda, bár kétségtelenül funkcionális komponenseknek.

Épp ezért nem kevés próbálkozás történt az elmúlt évtizedekben a 18xx játékok lazítására.

Ma már elérhetők a műfajon belül kevésbé száraz és megterhelő játékcímek is (pl. a 18Chesapeake vagy a 18New England), sokkal szebbek (pl. 18Lilliput, 18Namibia) – miközben legtöbbjük még mindig jóval közelebb áll az 5-ös, mint a 4-es nehézségi fokhoz a BGG listáján, és nem egy esetén több, mint 600(!) percet jelöl meg a doboz a játékidőre vonatkozóan (pl. 1817, 1831, 18OE, 1947: Railways of India 1836-1947). A megoldás tehát valószínűleg sokkal inkább a műfaji kereteken kívül keresendő.

Irish Gauge

Látszólag erre jött rá, és erre is tette fel az életét az a John Bohrer nevű angol játéktervező is, akit a játékdobozokon néha a Matthias Burtt, a David V. H. Peters, az Eddie Robbins, vagy a Harry Wu személynév takar. Az 1990-es években páros lábbal szállt be a vonatos játékok bizniszébe: önálló kiadót hozott létre Winsome Games néven, és kezdetben jobbára a saját műveit adta ki – több-kevesebb sikerrel. Eleinte ő is a 18xx vonalon utazott, de később el-elhagyta a szigorú szabályokat, és mert újításokat is bevezetni. Ő találta fel az egyik legsikeresebb játékában, a 2007-es Chicago Expressben a vasúthálózatos játékok új változatát, amelyre a BGG később a „cube rails” (a. m. kockák vágányok helyett) címkét aggatta. Az ebben, és a hozzá hasonló játékokban a vasútvonalak építésénél, szakítva a sokszor nyakatekert lapkalehelyezés szokásával, a játékos minden egyes becsatlakoztatott mezőre egy-egy színes mozdonyt (máskor fakockát – innen a név) helyez le, ezzel jelölve az adott vállalat tulajdonában lévő szakaszt. De a Chicago Express nem csak újított, de könnyített is a szabályokon (megtartva a szerencsementességet), rövidített a játékmeneten, és a populáris játékok gazdájaként ismert Queen Games kiadó a projekthez meghívta a korszak illusztrátorsztárját, Michael Menzelt, akinek sikerült feldobnia a 18xx műfaj amúgy vértelen látványvilágát. Túlzás nélkül mondható, hogy a játék áttörte a falat. A „cube rails”kategóriában azóta sok izgalmas és sikeres mű született – Trains, Paris Connection, American Rails stb.

Tulajdonképpen ennek a popularizációs folyamatnak a következő állomása a Winsome Games és a Capstone Gamesközös kiadványsorozata Iron Rails címen, amelynek eddig három epizódja jelent meg; 2014-ben az Irish Gauge, 2017-ben az Iberian Gauge, 2020-ban pedig a Ride The Rails. Mindhárom játék egyértelműen a 18xx ill. a „cube rails” hagyományaira épül, ugyanakkor a deklarált célja, hogy tovább egyszerűsítsen és rövidítsen a játékmeneten. Ennél közelebb talán nem is hozható a vonatos/részvényes játékstílus a kezdő- és kocajátékosokhoz,

ráadásul a sorozathoz a méltán népszerű Ian O’Toole készítette a némileg hagyományőrző, de kifejezetten gusztusos grafikát.

Az Irish Gauge (amely egy bizonyos Amabel Holland nevű hölgy szerzeménye, még ha ezen és más játékokon gyakran Tom Russell álnéven is szerepel – úgy látszik, a vonatos szerzők szeretnek álnevek mögé bújni) merész huszárvágásokkal operál: megtartja a tőzsdei vonalat, de szakít a különálló üzleti fázis hagyományával, cserébe egy választható akcióvá teszi a licitálást az aktuálisan elérhető részvényekre. A végtelen leegyszerűsítés hoz magával némi kiegyensúlyozatlanságot, de a játék könnyedségéhez, gyorsaságához mérve ez igazán megbocsátható. Az Irish Gauge további akciólehetőségei a vasútvonal építés (naná!), az egyes elért városok felruházása egy bizonyos karakterű látványossággal (adott színes kocka lehelyezése a hexagonra), illetve az osztalékok kifizetése.

Irish Gauge

Az utóbbi talán még merészebb formátumú, mint a részvényszerzés. Ugyanis azon zsákból, amelyből a „látványosságkockákat” válogattuk eddig a városok színesítése okán, most véletlenszerűen húzunk hármat. Ezeket a tábla kijelölt mezőire helyezve (vagy folytatva a korábban megkezdett sort ezeken a mezőkön) osztalékot fizet minden olyan város, amelynek a látványosságkockákkal meghatározott színe megegyezik a most kihúzott kockák színével. Az egyes városokat természetesen több vasútvonal is érintheti, így akár több társaság is fizethet osztalékot a részvényeseinek. Az egyes várostípusok 2 vagy 4 pontot hozhatnak, ezeken osztoznak a tulajdonosok. Az osztalékkifizetés akciója ráadásul nem csak a bevételt befolyásolja, de a játék hosszát is, hiszen idővel betelnek a kockahelyek. Hat ilyen kényszerített kifizetés után a játék a végéhez ér, és a legtöbb vagyonnal rendelkező játékos nyer.

A szerencse bevezetése, sőt: ilyen jelentős pozícióba helyezése bizonyára felhúzza néhány gamer szemöldökét, de aztán hamar beláthatóvá válik, hogy ez teljesen rendben van – egyszerűen nem érdemes túlértékelni a láthatóan könnyedre hangszerelt játékot. Az Irish Gauge gyors, könnyen tanítható és –setupolható, és emellett kifejezetten szórakoztató darab.

Lehet benne konfrontáció és igazságtalanság, de az a típusú játék, amelyben, ha veszítünk, azonnal kérni kell egy visszavágót.

(A zsákos osztalékosztást annyiban házi szabályoztuk az utóbbi partikban, hogy egyenként húztuk a kockákat a zsákból, és ha megjelent két különböző színű, nem húztuk ki a harmadikat. Ugyanis a három egyforma eredmény, azaz, hogy minden várostípus éppen fizet, meglehetősen unalmas fordulat volt, pláne egymás után többször, és feleslegessé tette a taktikázást az egyes városok „színesítése’ által.)

Iberian Gauge

Az Iberian Gauge szintén Amabel „Tom Russell” Holland munkája, és ez akkor is kiderülne, ha nem olvasnánk a nevét a dobozon. Az ír és az ibériai vasúthálózat kialakítását modellező két játék szabályai sok ponton eltérnek egymástól, mégis érezhető a szerzői szándék hasonlósága. Az Iberian Gauge mechanikái önmagukban izgalmasabbak; ismét eltűnik a szerencse a játékból (megidézve a 18xx világát), és ha az „elnök” szerepe nem is jelenik meg, valami hasonlót élhetünk át az egyes vállalatok részvényeseiként. Kifejezetten izgalmas, hogy az első tulajdonos megfelelő pénzösszeg befizetésével meghatározza az adott cég részvényeinek értékét (és ezáltal létrejön egy, a játékosok vagyonától független tőkealap minden egyes vállalatnál) – aki ezután szeretne résztulajdonossá válni, mindig az aktuális összeget kell befizesse a részvénye után. Ez az érték folyamatosan változik, attól függően, hogy mennyire eredményes a cég a vasútvonalak építésében, egész pontosan bizonyos városok elérése pozitív hatást vált ki, míg negatívot, ha az adott fordulóban nem sikerült bekötni egyetlen egy új várost sem.

A vasútépítésnél (merthogy ismét külön részvényes és építős fázisokkal találkozunk a hagyományok őrzéseként!) a részvényesek belépési sorrendben, egymás után építhetnek egy-egy szakasznyi vágányt. Az érdekek cégen belül alapvetően hasonlóak, de a célok eléréséhez bizony lehetnek eltérő útvonalak, ezért nem ritka, hogy kissé műfajidegen „kooperációs dialógusok” alakulnak ki a játékosok között. Mindenki maga dönt ugyan az építés helyéről, de a győzködés néha sikerrel jár.

Kifejezetten jópofa, ahogy ebben a játékban a célok elérése végett bérbe is lehet venni mások vasútvonalát.

Ezért természetesen fizetni kell, mint mindenért. De nem mindegy, hogy kinek és honnan! A vágányok építéséért a cég vagyonából kell fizetni a banknak. A bérlésért az egyik cég vagyonából a másik cégnek. Azonban a részvények árát a játékosok fizetik az adott cég kasszájába, a sikeres forduló végi osztalékot viszont a bank fizeti az egyes játékosok magánszámlájára. A mechanizmus jól kitalált, de ez az adminisztráció nem tesz jót a játékélménynek, ráadásul igen könnyű tévedni még akkor is, ha kijelölünk egy külön bankost az ügyletek lebonyolítására – aki szegény ezáltal biztos, hogy kevésbé tud figyelni a saját játékára. Az Iberian Gauge egy kicsit hosszabb is, de a vállalásait és teljesítéseit tekintve teljes jogú tagja az Iron Rails sorozatnak.

Ride The Rails

A harmadikként az asztalunkra kerülő Ride The Rails immáron Harry Wu (akiről már tudjuk, hogy nem más, mint John Bohrer) munkája, és szintén egy nagyjából egy órásra összezsugorított 18xx származékot kínál. Nagyon érdekes látni, hogy Bohrer mennyire másként nyúl ehhez az egyszerűsítési folyamathoz. Ezúttal minden forduló első akciójaként egyszerűen hozzájutunk (elveszünk egy tetszőleges színű mozdonyfigurát a tábláról) egy részvényhez. Aztán minden új fordulóban újabb és újabb lehetőségek nyílnak – mások meg becsukódnak, mert a hálózatépítés során egyszerűen elfogynak a mozdonyok, amelyek egyben a részvények jelölői is.

Második akcióként építhetünk egy vasútvonalat bármelyik cégnek, amelynek résztulajdonosai vagyunk. Akár többnek is, ugyanis e célra játékosszámtól függően 8-5-4 (hegy érintésével 7-4-3) mozdonyt használhatunk fel tetszőleges elosztásban. Magyarul jóval gyorsabban kiépülnek az összeköttetések az egyes városok között. És jön a harmadik fázis, amely a Ride The Railst különlegessé teszi: a setupnál minden egyes városra lehelyezett egyetlen integető mini meeple elutaztatható egy másik városba. Minél távolabb, annál jobb – annál több pontot ér a mozgatása. Közben használhatjuk más társaság vasútvonalát is, ebben az esetben a bevételt azon cég tulajdonosai is megkapják. Az utak egyre hosszabbak, a pontszám (és a pontok kiszámításának ideje) egyre csak nő.

Bohrer ugyan szintén nyílt információs játékot játszat velünk, de mégis, majdhogynem óvodás szintre egyszerűsíti a műfajt, és végtelenül szórakoztatóvá teszi a játékmenetet a kis emberkék utaztatásával.

Az erőltetett könnyedség azonban hoz néhány – szintén megbocsátható, de azért köhintésre ingerlő – hibaforrást is magával. A játék kezdetén a 3-4-5 játékos például mindössze 2 cég részvényei közül választhat magának. Elég könnyű kiszámolni, hogy egy 2-1, 3-1, 4-1 felállás esetén a közösen épített vasútvonal kissé messzebbre fog érni, mint az, amit egyedül gründolt a fennmaradó játékos. Természetesen a hoppon maradt, amint lehet, be kell vásárolja magát a menőbb vállalatba, de a lemaradása nehezen behozható, ráadásul, ha a többiek ugyanekkor növelik a részesedésüket (és nem lépnek tovább egy másik cég felé), a tranzakció csak kármentés számba ment: a további bevételekből csak kis rész jut a később érkezőnek.

Ride The Rails

A másik kényelmetlenséget számunkra az egyre növekvő, és növekedésükben egyre inkább kiszámítható vasúthálózatok okozták. Itt ugyan a költségek dokumentációjával nem kell bíbelődni (ebben a játékban nincs is papírpénz!), azonban a városok közti szakaszok számolgatásával rengeteget, ráadásul azokat fel kell osztani a különböző (színű) társaságok, az ebből származó bevételt meg a különböző részvényesek között.

Az utasok szállításánál az nyer, aki megtalálja a leghosszabb, legtekergősebb útvonalat, amelyet ráadásul lehetőleg olyan színű mozdonyok alkotnak, amelyek az ő saját tábláján is szerepelnek. Mivel jellemzően a vasútvonal minden végpontján áll egy-egy ember, nagyjából ugyanaz az útvonal a következő játékos számára is bejárható, a különbség jobbára 2 pont.

Az ötödik fordulóban egy ellenmozgásos (tehát K-Ny helyett Ny-K irányú) vasútépítés is történik. Ez már akkor, amikor a legtöbb vonal megközelítette a nyugati partokat (az USA térképén játszunk ezúttal). Így lehetőség nyílik létrehozni az első transzkontinentális útvonalat. Annak, aki épp a kezdőjátékos. Nagyjából mindenki képes rá, és nincs igazán alternatívája a 12 pontos bónusznak, hiszen ezek után még a szerencsés játékos nyilván felültet egy utast is arra a vonalra, ami épp most vált a leghosszabbá. Hát, hát…

Mindazonáltal a Ride The Rails, kellőképp könnyedén véve a játékot, hozza azt a színvonalat, mint a sorozattársai,

és a társaságban van olyan, akinek épp ez vált a kedvencévé, miután végigfutottunk néhányszor a teljes trilógián. Számomra elsőre az Iberian Gauge csillogott a legfényesebben, de végül a mérhetetlen sok macera a bankolással némileg mattított rajta, így az Irish Gauge lett a befutó – ha van egyáltalán értelme a megkülönböztetésnek. Úgy érzem, hogy így volt a legjobb, hogy egymás után és napokon keresztül, különböző játékosszámmal (3-4) hol ezt, hol azt a dobozt vettük elő. Mind más, és mégis hasonló élmény, vagy inkább hasonló hangulat. Egyáltalán nem ördögtől való, ha valaki egyben, az egész sorozatban gondolkodik. A teljes trilógia lejátszása egy ültő helyünkben nem kíván több időt, pláne erőfeszítést, mint egyetlen kisebb méretű 18xx játék, és bizton állítom, hogy a társaságban (vagy a családban) mindenki élvezni fogja a vonatozást.

IRISH GAUGE: 8
IBERIAN GAUGE: 8
RIDE THE RAILS: 7