„Akit a mozdony füstje megcsapott, az már kitart a vasút mellett.” – olvashatjuk egy vasúti munkás szavait Moldova György 1977-es, a Magyar Államvasutak történetéről és az akkori állapotáról, dolgozóiról írt híres riportkönyvében, amelynek a címét is ez a mondat sugallta. Nos, úgy tűnik, hogy az Iron Rails három epizódjának megismerése közben épp elegendő mozdonyfüstöt kaptunk az arcunkba ahhoz, hogy kitartsunk a vasút mellett – már ami a társasjátékokat illeti. Előkerültek hát a sokszor még bontatlan dobozok, és belemerültünk ebbe a meglepően izgalmas tájakon át tartó utazásba – a síneken. Ennek következő állomásaként írom le a tapasztalataimat az Imperial Steam c. játékkal kapcsolatban.
Alexander Huemer nem egy termékeny szerző. Első saját tervezésű játékát, a Lignum címűt, önmaga adta ki, és a játékalkatrészeket forgalmazó Spielmaterial szerzői kiadások forgalmazását támogató webshopjában kezdte árusítani 2015-ben. A Lignum egy nagyszerű játék, megérne egy külön misét (ha azt nem is, de egy ismertetőt mindenképpen írnék róla, ha ismét asztalra kerül nálunk), és arra feltétlenül jó volt, hogy a kiváló értékelések nyomán Huemer feliratkozzon a „Játékszerzők, akikre oda kell figyelni” listára. És hogy ez a lista nem csak nálam létezik, az is bizonyítja, hogy két évvel később a Capstone Games újra kiadta a játékot (amivel az nyilván nagyobb nyilvánosságot ért el), valamint bejelentkezett az akkor már fejlesztés alatt lévő Imperial Steam gondozására is.
A két kiadvány között zongorázni lehet a különbséget. Amíg a Lignum talán a legcsúfabb játék, amivel valaha játszottam (pedig rendes grafikusa is van neki, a naiv festőket idéző Christoph Clasen személyében, mégis olyan, mint egy véletlenül gyártásba küldött korai prototípus),
az Imperial Steam egy igazi prémium termék.
Pazar grafika (Andreas Resch – Great Western Trail, Paris, Gugong stb.), hatalmas, elegáns doboz, impozáns alkatrészek, egy igazán töviről hegyire átgondolt koncepció. Bevallom, elsőként a látványvilág fogott meg tavaly, amikor az újdonságok között megláttam az Imperial Steam-et. Alexander Huemer neve volt a trigger, hogy mindenképpen felkerüljön a kívánságlistára, aztán jött csak harmadik hatásként a tematika, de az igen fordított módon. Ugyanis az első bemutatókból az derült ki, hogy egy „hamis” vasutasjátékról van szó. És ezt izgalmasnak találtam: egy játék, ami használja a városok vágányokkal való összekötésének mechanikáját, mint alapvetést, sőt megjelenik benne a tőzsdei szál is, még sincs köze a 18xx játékokhoz.
(Erről a társasjátékos alműfajról hosszabban írtam az Iron Rails játékok ismertetése kapcsán – mivel később is hivatkozni fogok rá, érdemes azt elolvasnia a jatekrahivlak.blog cikkei közt annak, akinek nem ismerős a dolog.)
Szerintem minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Imperial Steam minden idők legszebb vasúthálózatos játéka
– ez már a kicsomagoláskor kiderült, bár kissé rontott az összképen az a fólia, ami a hatalmas, színes táblára került a nyomdai folyamatok során; általa világos és matt lett a dobozon és az online változaton oly dinamikusnak és élénknek tetsző háttérkép. Minden más azonban olyan, mint amilyet a beharangozó ígért: magas minőség az összes komponens tekintetében. Ezeket bőven volt időnk megcsodálni a játék előkészítése során. Ugyanis a setup iszonyatosan időigényes folyamat.
A hatalmas táblán látható városok mezőire 4 kivétellel egy-egy ívelt formájú lapka kerül. 2, 3 és 4 játékos esetén teljesen más készletet kell használjunk, mindegyiknek létezik egy „fixed”, tehát előre tervezett, ajánlott alapelrendezése, és persze egy véletlenszerűen felrakott verziója is, de az utóbbi esetben néhány speciális lapka és egyes útszakaszokat megbélyegző koronajelölő azért meghatározott helyre kell kerüljön. A változók kezelésére két komplett kártyapakli(!) is rendelkezésre áll a dobozban linen finished minőségben. Igaz, ez a két kártyapakli meghatározza a 4 „csomópont-város” címerének pozícióját is a presztízssávon. Ez a sáv a tábla alján egyszerre jelöli a fent említett 4 kiemelt település (minden játékban más lehet) és az általunk irányított vasúttársaságok elismertségének értékét – és ezek között természetesen összefüggések is vannak.
A nagy tábla piacmezőjére még fel kell kerüljön katonás rendben 40 nyersanyagjelölő, a 8 fordulót megjelenítő felső szalagra 5×4 mozdonylapka, 5 véletlenszerűen kiválasztott nyersanyagkocka csomag, valamint 7 mezőre ún. előrendelés mennyiségjelző, és az első 4-re egy-egy akciójelölő kézforma.
És ez csak a nagy tábla. Külön táblája van a 4 gyártípusnak, ahol mindegyik sorba legalább egy tucat pici gyárformát kell felsorakoztatnunk, a munkaerőpiacnak, ahová szintén játékosszámtól függően más és más szabály szerint kell elhelyezni munkásjelölőket és a két típusú mérnökfigurát, és ott van még a személyes tábla, rajta két raktártakaró jelölővel, két munkással, két kéz formájú akciójelölővel, 1 kezdő mozdonnyal, amire egy szénkocka, mögé pedig 3 tehervagon lapka dukál, mindegyiken 1-1 további nyersanyagkockával, és a személyes tőzsdetáblánk, rajta a részvényárfolyam jelölővel és egy cilinderes, potenciális befektetővel, no meg a vágányjelölők, további munkások meeple-jei, a trieszti pecsétlapkák, a szerződéskártyák tucatja (3 pakliból összeválogatva), a 11 akciótábla, és a papírpénzek (hála istennek kártyaformátumban) 5 címletben. Még nézni is tereh – pláne leírni!
Az őrült készülődés emellett nem véletlen, és tulajdonképpen megsüvegelendő a kiadó erőfeszítése azért, hogy maximálisan kiszolgálja a szerző koncepcióját.
Nem is lehetett másként: játék közben hamar kiderül, hogy egy olyannyira kidogozott rendszerről van szó, hogy bármely változtatás, egyszerűsítés képes lett volna azt felborítani. Maga a játékszabály, és az azt tárgyaló füzet már nem ennyire riasztó, bár kétségtelen, hogy alapos, kissé néha szájbarágós, és ott, ahol rövidít, hogy minél kevesebb mondatba férjen el minden kötelező, képes félreérthető is lenni. Márpedig tényleg nem túlzás: egyetlen „benézett” szabályelem képes tönkre tenni a játékélményt.
A téma az Osztrák-Magyar Monarchia iparfejlesztési korszakába repít bennünket, de igazán nem találunk történetet az Imperial Steam mögött, csupán egy helyzetet, ami egy nagyszabású optimalizációs rejtvényként kerül elénk. Ahogy ez a 18xx játékokban is lenni szokott, egy vasúttársaságot képviselünk, amelynek egyszerre célja a hálózat bővítése, gyárak létrehozása, az eredményes szállítmányozás, valamint mihamarabb elérni Triesztbe, a kikötőbe, ahonnan majd még zsírosabb megbízásokra is számíthatunk. De ez már a következő fejezet – ha lesz ilyen –, ugyanis a játék addig tart, míg valaki nem ér le Triesztbe (ez a vasútvonalának végpontja), illetve amennyiben ez senkinek nem sikerül, legkésőbb a 8. forduló végén.
Érdekes ez a versenyhelyzet. A végjáték és a pontozás ugyan jelentősen különbözik a két felállás esetén, mégis teljes értékű játékélményt okoz mindkét variáció. Trieszt elérése vonzó lehet, mert komoly pontszámot (ez esetben, mivel az Imperial Steam-ben a pénz a játékvégi győzelmi pont is: bevételt) jelent a város elérése, valamint ez által a korábban elvállalt szerződéses munkák kiértékelése is megtörténik, nem lehetetlen, hogy valaki azzal is nyer, hogy csak kolbászol az Alpokban, és igyekszik minél több ipari csomópontot elérni, oda beszállítani, netán megszerezni a város díszpolgári címét (egy kulcslapkát), és útközben spórolni a pénzzel. Ráadásul, ha nem ér el senki a déli kikötőbe, a szerződéskártyák kiértékeletlenül maradnak, nem hoznak bevételt annak sem, aki készült az A-verzióra – de nyilván ő sem hozta létre az összeköttetést. Nem beszélve arról, hogy a részvényes minijáték hatalmas csavart hozhat a végeredménybe:
a látványos meggazdagodás mit sem ér, ha annak egy jó részét ki kell fizetni osztalékként a többi résztulajdonosnak.
A játékot mindenki 2 munkással 120 guldennel (mikor volt ez a Monarchia fizetőeszköze? vajon miért nyúlt ehhez az egyébként holland pénznemhez a szerző?), egy aprócska tehervonattal, gyenge mozdonnyal, alacsony részvényértékkel, egyetlen raktárral és nagy reményekkel kezdi Bécsben, ahol már egy állomásépülete is áll. Az állomásépület azt teszi lehetővé, hogy egy adott városhoz ne csak 2 vasútvonalon csatlakozhassunk. Bécs tehát ilyen, és a későbbiekben még kétszer adódik lehetőségünk, hogy valamely városban egyedüliként állomást építhessünk, így akár többet is használhassunk az általában 3-5 csatlakozási lehetőségből. Bécs még a tekintetben is különleges, hogy a játékosoknak (létszámtól függően) több gyár építési lehetőségét is kínálja – ez később igen ritka madár az egyéb településeken.
Az Imperial Steam a működési struktúráját tekintve nem bonyolult szerkezet (a sok fogaskereket a részmechanizmusoknál találjuk): 8 fordulón át játszunk tehát, ha valaki ezt nem rövidíti meg azzal, hogy korábban leér Triesztbe – ez a tapasztalatom szerint legfeljebb 1 forduló mínuszt jelenthet, mert ugyan nem lehetetlen a 6. fordulóban bekötni a tengerparti várost, ezzel vélhetően más területen hiányt szenved az, aki ennyire előre loholt. Egy forduló 6 pici előkészítési, elrendezési fázissal indul, majd jönnek az akciók. Az előkészítés során visszakapjuk (sőt, 4 fordulón át szaporítjuk is) az akcióválasztó kézjelölőinket, majd (a játék második felében) kicsit visszatöltjük a fogyatkozó piaci kínálatot, megérkeznek az árurendeléseink, az állandó (de feltornázható) bevételeink, visszajönnek a dolgozó munkásaink, a kiképzésen résztvevők pedig egy szinttel feljebb mozognak, majd a presztízssávon elfoglalt helyzet alapján kialakul az aktuális játékossorrend. Ez egy elég gyors folyamat, másodpercek az utána következő akciósorozat AP-terhes perceihez képest.
A játéktábla mellett 11 négyzet alakú akciólapka fogadja az akcióválasztó kezeket.
A mechanizmus annyiban nem hasonlít a munkáslehelyezésre, hogy nincs restrikció az után, ha valaki már letette a kezét egy bizonyos akciólapkára – mindenki más ugyanúgy elvégezheti azt a tevékenységet.
Egyedül az önismétlést szankcionálja a játék; ha másodszor is meg akarjuk csinálni ugyanazt, amit már egyszer megtettünk ebben a fordulóban, a lépésünkért vissza kell egyet lépnünk a presztízssávon. És ez igaz még a passzolás lehetőségére is!
Az 1-es számú akció szerint építhetünk egyszerre legfeljebb két vágányszakaszt. Ez ugyebár két város összekötését jelenti, és ne feledjük: egy városból alapesetben csak két elágazást használhatunk mindaddig, amíg nem építünk oda egy állomást (ennek módjáról később). Az építéshez a kő-fa-vas nyersanyaghármast kell befizetnünk a saját táblánkról, de ha netán hídon kell áthaladnia a vasútnak, egy folyó felett, vagy alagút fúrására is szükségünk volna egy hegyi szakasznál, további vasat ill. követ is el kell dobnunk, valamint rendelkeznünk kell egy, az adott szakasznak megfelelő mérnökkel. (Jelzem: természetesen Triesztig nem lehet eljutni csupán sík terepen, folyó és hegy keresztezése nélkül.)
Ilyen mérnökemberhez a 2-es számú akció által juthatunk. Azokból a csomópont-városokból tudunk felvenni munkást (és mérnököt), amelyek jelölőjét még éppen elértük a saját presztízsjelölőnkkel. A munkások ára folyamatosan nő, ahogy egyikünk másikunk vásárol, a mérnökök viszont fix áron felbérelhetők – ha éppen elérhetők abban a városban. Még az a szerencse, hogy mások nem nyúlhatják le magát a lehetőséget előlünk, mindenki szerezhet magának mérnököket, legfeljebb az adott városban viszik el az utolsót, mielőtt észbe kapunk.
A munkásokra már csak azért is szükség van, mert az új vasútszakasz építése bizonyos számú „erőfeszítést” is igényel. Ez a két újonnan elért város lapkájáról elolvasható. A két szám összegének megfelelő dolgozót kell tehát elküldenünk a személyes táblánk alsó traktusából a felsőbe, hogy teljesítsük az igényt. A munkások, ha tanulnak, fejlődnek. Egyetlen meeple tehát nem csak egy, de később akár 3 „erőfeszítés értéket” is képviselhet. Igen ám, de ha dolgozik, nem tanul.
Ezért párhuzamosan több munkás képzésére és munkára fogására is szükség lesz az eredményességhez.
A 3-as akció az építésé. Építhetünk állomást egy általunk már a hálózatba bekötött városba, illetve építhetünk gyárat is egy olyan helyre, ahol ez lehetséges (szintén egy olyan városlapkát kell elérnünk a vasúttal, ahol egy megfelelő gyármező látható). Az állomások árát a városlapkák határozzák meg, a gyárakét pedig a gyártábla, annak aktuális állása. Az állomásokért cserébe egy raktárhely felszabadulását, fordulónként 10 gulden bevételt, és a több csatlakozási lehetőséget kapjuk a szóban forgó város esetében. Hogy úgy mondjam, nem kihagyhatatlan. Annyira nem, hogy mi talán egyszer építettünk állomást 5 játszma során, akkor is kényszerből.
Ellenben a gyárak építése mondhatni, kötelező. Egyrészt ezért, mert ha mindig az egyre dráguló piacról vásárolnánk árut, idővel elvinné minden pénzünket a vágányépítés, amihez mindenképpen kell a nyersanyag, másrészt pedig menet közben az egyetlen jelentős bevételt az hozza, ha egy árut leszállítunk a csomópont-városokba. És az ilyenkor csakis gyárból történhet – plusz egy szén eldobásáért, aminek viszont valamelyik mozdonyunkról kell származnia. (Tematikusan: azt a szénmennyiséget a vonat elhasználja a szállításkor – de ez ennél mélyebben már nem nyomon követhető.)
A gyárépítés szintén használ munkást. A gyár jelölője a személyes táblára (vagy később egy szerződéskártyára) kerül, így egy munkásunkkal jelöljük a városban a gyár létrejöttét. Ilyenkor – függően attól, hogy milyen képzésben részesült már a munkás – 2-4 nyersanyagkockát gyárt le azonnal a gyár. És soha többet egyet sem.
És ha kifogynak a kockák, a munkás nem jön haza. Pedig éppenséggel lenne dolga…
A 4. akcióban a meglévő gyárainkból vehetünk fel 1-1 nyersanyagkockát. Mivel a gyár építésekor 2-4 kocka kerülhet egy gyárra, és ezekből legalább kettőt nyilván jó lenne felhasználni a fentebb említett áruleszállításra, hiába vannak gyáraink, sosem hagyjuk a piacot kihasználatlanul, mert hát ezerszer is meg kell gondoljuk, hogy mire költsük a táblán, a gyár mellett sorakozó kis kockákat.
Mindenesetre, ha felveszünk nyersanyagot, annak helyet kell biztosítani a személyes táblán. Márpedig erre csak az egyetlen (később is legfeljebb 3) raktár, illetve az üresen álló tehervagonok alkalmasak. Ugyanígy felkészülten kell várni azt az egyetlen nyersanyagot, amelyet közvetlenül meg tudunk vásárolni a piacról. Ez az 5. akciótábla által felkínált egyik opció. A másik az előrendelés. Ennek mértékét egy kis lapka határozza meg a fordulósávon. Valahol 2 és 5 között van ez a szám. Legfeljebb ennyi kockát kell kifizetnünk és félretennünk egy kijelölt mezőre a személyes táblánkon, hogy a következő forduló elején felvehessük azokat, elrendezve a már ismert raktározó helyeken.
A 6. akcióban új vonatot vásárolhatunk, vagy a meglévőt fejleszthetjük. Ha újat veszünk, a mozdonnyal kapunk szenet is, és az értékének megfelelő mennyiségű üres vagonlapka is lekerül a táblánkra. Upgrade esetén elég csak az értékkülönbözetet kifizetni, és a szerelvényt is csak kibővítjük a további vagonokkal, ráadásul nem kapunk szenet a mozdonyhoz, legfeljebb megtartjuk azt, ami az előző tartályában volt. (A mozdony is raktárhelynek számít, de csakis szenet képes tárolni.) A vonatok tehát elsősorban raktározási képességgel bírnak, de bizonyos városokban fellelt bónuszkorongok hatására akár meg is fordíthatjuk a vagonlapkákat, és így utasszállító kupékat, velük pedig állandó bevételt is szerzünk. Harmadrészt pedig a szerződéseknél van szükségünk valamennyi vagon lefoglalására, de ez már a 7. akció.
A 7. és 9. akció a tőzsdetáblához kötődik. Bevallom, ez a funkció olyannyira nyakatekert és nehezen számolható, hogy csak akkor használtuk, ha nagyon muszáj volt
– és mivel a játék meglehetősen szűk minden tekintetben, de főleg a bevételt illetően, bizony néha rákényszerültünk. Kezdéskor a tőzsdetáblánkon a legalacsonyabb, 40 gulden értékű mezőnél áll a részvényjelölőnk, mellette egy cilinderes alak, jelezvén, hogy ő ennyit még simán megad egy részvényért. Ha tehát nagyon megszorulunk, a fickótól kérünk 40 guldent, majd fölküldjük őt a részvényesek klubjába, mint 10%-os tulajdonost. Megéri? Dehogy! De ha nincs más lehetőség, elkerülhetetlen. Persze lehet ezt okosabban is csinálni. A 9-es akcióval (és bizonyos bónuszkorongok által) lehet növelni a részvények értékét. Ezért (az akció keretében) 1, majd 2, majd 3, majd 4 stb. presztízspontot kell fizetni. Bizony, drága befektetés. Ráadásul a lista legalján álló cilinderesünk ezt az emelt árat már nem fizeti ki, ezért új cilindereseket kell szereznünk.
Erre (is) jó a 7-es akció, ami viszont egyidejűleg jól bekerget minket a sűrűbe. Itt ugyanis felvehetünk egy szerződéskártyát. Ez elsőre nagyon kecsegtetőnek tűnik: a játék végén mondjuk 300 gulden üti a markunkat, ha leszállítunk üres kocsikat Triesztbe. Naná, hogy érdekel! Igen ám, de a szerződéses partner ezért azonnal lefoglal – a példánál maradva – 3 vagont a szerelvényünkön (egy pajzs alakú pecsét kerül rá), valamint követeli 3 meghatározott gyártípus megépítését.
No és ezen túl ad 3 zöld cilinderes alakot, akik már esetleg képesek egy magasabb árat is fizetni a részvényeinkért. De csak azok, akik a részvénysáv aktuális szintjén, vagy a fölött állnak. Ha két ilyen ember van, akkor egy akción kívüli akció keretében eladhatok akár két részvényt is a megjelölt 130-130 guldenért – cserébe lett két 10%-os résztulajdonosa a cégnek, azaz a játék végén ezek elviszik minden bevételem 20%-át.
Ez már így megéri? Talán.
Létezik a BGG-n egy táblázat, amit böngészhet az, akit ez a dolog ilyen részletességgel érdekel, de én magam nem vagyok az a fajta, és jellemzően a játékostársaim sem.
A 8. akciónál 10 gulden befizetéséért egyet léptethetem a jelölőmet előre a presztízssávon (akár többször is), a 10. akció 10 gulden azonnali felvételét teszi lehetővé, a 11. pedig a passz, amit meglepő módon 1-1 alkalommal szinte mindenki használt. Ugyanis nem ritka, hogy a forduló végére (főleg, amikor már 5 akciókézzel rendelkezünk) elfogy a pénz, vagy csak komoly presztízsveszteségért lennénk képesek hasznos akciót végezni (pl. ismétléssel), és a kisebb rossz mellett döntünk. Nyilván nem optimális.
A játék ezen akciók mentén folyik – kis változtatásokkal, amelyet a fordulójelző jó előre jelez – egészen a 8. fordulóig, vagy amíg valaki be nem kopogtat Trieszt ajtaján. Akinek ez sikerül, azonnal megkap 10 guldent minden egyes eddig lerakott vágányszakasza után. Ekkor ez már 100-120 gulden bevételt jelenthet, ami nem kevés.
A trieszti buliból kimaradóknak fizetnie kell minden szakaszért, ami a tengerpartig vezet, de gonosz módon nem a legrövidebb útért, hanem azért, amelyet az oda ért kolléga épített ki, és nem a banknak, hanem neki.
Ezen túl meg kell vizsgálni a lekötött szerződések állapotát. Ha mindegyiken ott a megfelelő gyárjelölő – jelezve, hogy időben megépültek valahol a táblán –, akkor a viszonylag magas összeg, ami a kártyán látható, azonnal beérkezik a kasszánkba. Ha viszont hiányos a kártyalap, az összeget a játékosnak kell befizetnie. Kemény.
Pontot ér tehát minden megmaradt guldenünk, a szerződésekből jövő fizetség (ha van ilyen), ami kevés a megmaradt nyersanyagokért jár, és megkapjuk még egyszer a forduló eleji járandóságot is. Ezen túl a presztízssáv is fizet, attól függően, hogy hány város címerét érte el vagy haladta túl a jelölőnk (legfeljebb 100 gulden), illetve pénzt kapunk az időközben megszerzett városi díszkulcsokért is. Majd az egészből nagy fájdalom árán le kell vonnunk az üzlettársaink osztalékrészét, és így kapjuk meg a végső pontszámunkat.
Az Imperial Steam egy lényegileg nyílt információs, tehát a setup rendszerén túl teljesen szerencsementes, valódi stratégiai játék.
Minden cselekedetünk időzítendő és pontosan értékelendő, egy kolosszális rejtvény, amelyben az egyetlen ismeretlen (de persze ha odafigyelünk, az is sejthető) a többiek tevékenysége. Ugyanis nem a szokásos „multiplayer solitaire” játékélményt kapjuk a játéktól. A közös táblán való haladás, bizonyos stratégiai pontok elfoglalása, az egyes beszerzendő áruk és munkások árának felverése, és még sok egyéb tevékenység folyamatos, bár nem erősen meghatározó interakciót hoz a játékba.
Az Imperial Steam egy nehéz játék. 4.13-ra értékeli az összetettségét a BGG közössége, és ezzel nem lehet nem egyetérteni. Nehézsége azonban nem elsősorban a szabályok elsajátításánál ütközik ki, hanem a döntések meghozatalánál, és ez ideális egy ilyen játéknál.
Nem mondom, hogy időnként „nem ereszti el” a témát, de a lényeges pontokon mindvégig érthető, hogy mi miért történik, nem csupán memorizálni kell az egyes funkciókat. A tőzsdei szakasz számomra kérdéses jelentőségű, és furcsán gyenge az állomások építésének lehetősége is, de ez még mindig inkább egy szín, egy szóba jöhető opció, mintsem hiba, vagy átgondolatlan elem. Egyszerűen nincsenek ilyenek ebben a játékban. Alexander Huemer ismét remek munkát végzett.
9/10
jatekrahivlak.blog 