Szerző: marosiztamas

(+Fields of Fame +Hall of Heroes)

Shem Phillips első játéksorozatával, ami a vikingek idealizált, mondhatni képregény szintűre egyszerűsített világát dolgozza fel, később találkoztam, mint a hasonlóan nagy sikerű “piros” játékaival, amik az elképzelt, középkori “Nyugati Királyságban” játszódnak. Talán az “északi-tengeri” sorozat témája nem fogott meg igazán, talán nem volt szimpatikus, ahogy egyre-másra tolultak az epizódok és kiegészítők, de talán az is számított, hogy a Nyugati királyság építőmesterei és lovagjai már magyarul is megjelentek, és persze még az is lehet, hogy nem vagyok annyira oda Mihajlo Dimitrievski markáns stílusáért.

tovább

Az esseni játékvásár óta nem keveset várt a polcon ez a doboz arra, hogy végül előkerüljön. És most meg a vírushelyzet miatt csak kettecskén tudtuk kipróbálni. Megjegyzem, hogy ez nem tett rosszat az első benyomásoknak. Kifejezetten szeretek a feleségemmel játszani, mert ügyes és elemző is, no meg cserébe épp olyan lassú és bizonyos helyzetekben AP-re hajlamos, mint én. Egy a tempónk, na. Így aztán nem lepődtünk meg, hogy az első Cooper Island játszmánk sem volt rövidebb három órásnál, és a másodikból sem faragtunk le félóránál többet. Mert ez a játék különösen igényli a lehetőségek alapos átfésülését.

tovább

A Craftsmen akkor is egy ritka kincs, ha nem egészen annyira értékes, mint amennyire első (és még talán a második) ránézésre is tűnik. A lengyel szerző nem ismeretlen (Grimmoir, Mercatores, Urban Panic stb.), a G3 pedig Lengyelország talán legjelentősebb társasjáték kiadója, mindamellett lefogadom, hogy a Craftsmen a 2013-as megjelenése óta jóval kevesebb játékost hódított meg, mint pl. Vital Lacerda művei. Pedig tulajdonképpen egy lapon lehet azokkal említeni, még akkor is, ha gyanús, hogy a Craftsmen sosem lesz a díszes társaságban a zászlóvivő. Viszont majdnem. Így annak, aki az összetett, jócskán előre tervezős, egészen agyégető játékokat keresi (és nem bánja, ha sok idejét veszi el egy-egy játszma), azért érdemes próbát tennie a Craftsmennel.

tovább

A The Taverns of Tiefenthal az a játék volt, ami már a témájával, a grafikájával, és a működésével kapcsolatos első infókkal megvásárolt magának. Szóval tulajdonképpen nem is én vettem, hanem fordítva. Érdekes módon Wolfgang Warsch személye nem volt a vonzó tulajdonságai között. (Az igencsak termékeny, és nagy sikerrel berobbanó fiatal szerző művei közül a Quacks of Quedlinburg kifejezetten tetszik (talán egyszer meg is vásárolom majd), valamint szórakoztatónak tartom a Blue Banana mögötti egyetlen (de az nagyon jó!) ötletet, és mérsékelten kedvelem a Ganz Schön Clever-t, miközben nem jött be a Fuji c. játéka, a The Mind-ról pedig inkább ne is beszéljünk.) A szerző nekem ezzel a játékával billentette át a mérleget: most már többségben vannak azok a művei, amiket elismerek, így ma már inkább sokszínűnek tartom őt – viszonylag nagy minőségi és műfaji kilengésekkel.

tovább

A Round House egy tipikusan kínai játék. Ezekben az érzékeny időkben finoman kellene bánni az általánosításokkal, egyes vélt vagy valós nemzeti karakterek emlegetésével, de azt kell mondjam, hogy a korábbi évtizedek nyomán sikerült olyannyira megismerni Ázsia jellegzetességeit, hogy bátrabb vagyok ezekkel a kijelentésekkel.

tovább

Végre szakítottunk rá időt. Nem mondom meg, hogy mennyit. Annyit biztosan nem ért meg, de azért hiba lett volna kihagyni.

A Maracaibót otthagytam Essenben, pedig komoly hírverés övezte és sok helyen lehetett kipróbálni és kapni is. Már látványra sem tetszett. Sem távolról, sem közelről. Végül két kisebb játékot vettem az erre szánt pénzből, így sokáig kimaradt a lehetőség, hogy az asztalra kerüljön, pedig azért izgatott a dolog: vajon rossz döntést hoztam-e ősszel.

tovább

Eredetileg tavalyi születésnapi ajándéknak szántam, mert április végére számítani lehetett rá. Aztán elmúlt a nyár, sőt a karácsony is. Idén végre, másfél év csend után megérkezett, és még a soron következő áprilisi születésnap előtt. Még sosem vártam annyit egy megrendelt, előre kifizetett termékre, mint a Tang Gardenre.

tovább

A Solarius Mission az a játék, amit jobb használtan venni, mint újonnan. Ha ugyanis valaki eladja, bizonyára már játszott vele néhány partit, és ezért kénytelen volt felnyalni a 36 dobókockára a 216 matricát, összeragasztotta a hét komponensből álló kockaválasztó táblát, valamint szerencsés esetben időben reklamált, így megkapta a Spielworxx kiadótól a fakorong pótlásokat, és így már csak játékosonként kettő maradt, amit csak csipesszel lehet megfogni. Ha ez mind megvan, akkor már csak a rettenetesen körülményesen fogalmazott, igen átgondolatlanul szerkesztett, és az angol verzióban jó néhány fordítási hibával megakasztó szabályfüzeten kell átrágnia magát az új tulajdonosnak – ellenkező esetben ez az egész mind reá hárul, még jóval az első kockadobás előtt.

tovább