Kategória: Kipróbáltuk

Ha a filmalkotásoknál létezik „francia karakter”, akkor azt gondolom, hogy megengedhetjük magunknak, hogy a társasjátékoknál is beszéljünk ilyenről. Ez az általánosítás nem szükségszerűen érinti a mechanikai megoldásokat, de a termékek kialakítását feltétlenül. A francia kiadók kiemelt módon figyelnek a játékok látványvilágára, de nem a Kickstarterről ismerős harsány vizualitás, a túlburjánzó fantasy motívumok jellemzőek a kiadványaikra, hanem pusztán a törődés és a kreatív szemlélet. Jérémie Fleury grafikus munkái kiválóan példázzák a fentieket: aki látta már a Yamatai, az Océanos, a Fertility, a Histrio vagy akár a Deep Blue komponenseit, tudja, hogy miről beszélek. Élénk színek, részletgazdag, sokszor a képregényes és a valóságos között lavírozó ábrázolásmód, mélység és azonnal szembeszökő karakter – ezek ugranak be elsőre az összetett, jól komponált művek láttán.

tovább

Imádom Michael Menzelt. Jöhetnek tőlem O’Toole-ok, Micók és más új sütetű grafikus sztárok, nekem mindig ő lesz a non plus ultra. A Menzel által illusztrált játékok általában már a tábla láttán olyan gazdagságot és mélységet sugallnak, hogy szinte már szükségtelen a szerzőnek mechanizmusokkal alátámasztani ezt a képet. Minden más illusztrátor csak grafikus, Michael Menzel azonban A festő. Ecsetvonásairól már messziről megismerhető a legtöbb műve, de úgy karakteres, hogy ezzel bármikor a háttérbe is tud vonulni, sőt az érthetőséget is képes minden elé helyezni – az interfész viszont a kezében mindig önálló művé válik. A ragyogó kompozíció, a témához való alázatos alkalmazkodás mellett a részletgazdagság a legnagyobb erénye. Egyes tábláin, kártyáin egy tucat játszma után tűnnek csak fel azok a figurák vagy kis jelenetek, amelyek nélkül persze igazán nem is lenne teljes a kép.

Tovább

Katherine Drágám!
Kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem írtam neked korábban. Azonban olyannyira elfoglalt voltam az elmúlt héten, hogy a nap végén egyszerűen már nem volt jottányi erőm sem, ezért mindig félretoltam a kikészített levélpapírt. Pedig van mit mesélnem! Képzeld, ezúttal Apuskámmal együtt terveztük meg a falusi vásár menetét! A programokat, a területek felosztását, a résztvevőket, mindent. Apuskám azt mondta, hogy immáron felnőttként részt kell vennem ezekben a munkákban, ki tudja, lehet, hogy hamarosan, ha jól csinálom, rám bízza, csináljam meg a terveket egyedül! Nagyon büszke voltam, és úgy érzem, hogy kiválóan teljesítettem.

Tovább

Sok módja van annak, ahogy egy játék felkeltheti az érdeklődésemet. Gyakori, hogy egy már bizonyított szerző új darabjáról van szó, vagy éppen egy bizonyos sorozat új epizódjaként tálalják az új kiadványt. Nem ritka az sem, hogy a téma vonzza a figyelmemet, vagy éppen az asztalkép, netán egy ajánlás mutat rá, hogy majdnem elsiklottam valami érdekes felett. A Coffee Traders kivételes esetként egyszerre több fronton támadott, és villámháborúval nyert meg magának. Már arra sem emlékszem, hogy mi volt az első impulzus, csak hogy a kívánságlistám első helyére került – és mivel hál’istennek nem Kickstarter játékként látta meg a napvilágot, nem is kellett sokat várnom rá. Úgy adódott, hogy születésnapi ajándékként a feleségem lepett meg vele. Na jó: nem voltam meglepődve… Így aztán az ünnep megkoronázása volt a Coffee Traders kipróbálása is. Mondhatni, egyébként is főfogásként kívánkozik az asztalra.

Tovább

Kína oly távol van tőlünk, hogy lényegében kiesik az átlagemberek látóteréből. És most nem a napi politikára gondolok (amivel kapcsolatban borítékolhatóan szintén rengeteg homályos foltja van egy átlagembernek), hanem például a történelemismeretünkre. Aki nagyon odafigyelt az iskolában, talán emlékszik arra, hogy a „keleti birodalmakként” egybemosott civilizációk már régóta léteznek, de Európa-központú gondolkodásunk és oktatásunk általában a sokkal közelibb, Földközi-tenger menti kultúrákra fókuszál, így hamis képet fest. Márpedig a helyes világképhez tudnunk kell, hogy Indiában, Kínában, de még Dél- és Közép-Amerikában is hasonló időben, hasonló fejlettségű és jelentőségű civilizációk virágoztak, mint a Tigris és az Eufrátesz között, vagy éppen a Nílus völgyében.

tovább

Az a baj, hogy mint notórius gyűjtőt, csábítanak a sorozatok, trilógiák, játékcsaládok. Biztos sokan lehetnek így, mert időnként az ember belefut olyan társasjátékba is (nyilván nem véletlenül), ami elsősorban azért kelti fel az érdeklődését, mert „ez annak a folytatása”, „ez ugyanabban az univerzumban játszódik”, „ez ugyanabban kiadványsorozatban jelent meg”. A Venice leginkább az utolsó kritériumnak felel meg ugyan, de történelmi kontextusát tekintve is kapcsolható ahhoz a sorozathoz, amelynek első darabja a Ragusa volt, és harmadik darabja pedig a Florence (lesz – most fut éppen a Kickstarter kampánya). Mindazonáltal a kiadó minden rövid összefoglalójában igyekszik megjegyezni, hogy a játék „spirituális folytatása” az elődjének – amit nem tudok hová tenni –, de akárhogy is, egy sorozat elemeként elkerülhetetlen az összehasonlítás a többiekkel, még akkor is, ha teljesen világos, hogy önálló alkotásokról van szó, amik között szoros összefüggés nincs. Így bocsáttassék meg nekem, hogy (néha talán feleslegesen) én is összemérem ezt a játékot a másikkal.

tovább

Régóta szemezek az „Anno sorozattal”. Mind a PC-játékokkal, mind társasjátékokkal. Az előbbieket azonban mindig is túlzottan időrablónak tartottam, az utóbbiakkal pedig két problémám is volt: mindkettőt Klaus Teuber jegyezte (Anno 1503 és Anno 1701), és amellett, hogy ebből nem feltétlenül következően az egyik jobban hajazott a Catan mechanizmusára, mint a másik, a grafika a számítógépes változat elemeit örökölte meg, és ettől rettenetesen csúnyácskára sikeredtek. 2003-ban és 2007-ben még nem volt olyan színvonalon a 3D grafika, hogy ne lehetett volna szebb rendereket készíteni az asztali változat számára? Vagy minden ilyen erőfeszítés túlzottan megdrágította volna a projektet? Nem tudom, mindenesetre akárhányszor körbejártam ezeket a játékokat, nem tudtam annyira megkívánni egyiket sem, hogy a pénztárcámba nyúltam volna. És akkor tavaly felröppent a hír, hogy az egyébként is parádés kivitelezésű Anno 1800-nak is megjelenik egy táblás változata, ráadásul a régi szerzőt immáron egy másik veretes név, Martin Wallace váltja. Ismét beindult a kíváncsiságom.

tovább

Én magam nem vagyok autós, jogosítványom sincs – már nem is lesz. Mégis el tudom képzelni, hogy mit jelenthet belehuppanni egy Rolls Royce Phantom bőrülésébe olyan valakinek, aki rajong a kocsikért. Ezek az egyszerű halandók számára elérhetetlen árú és minőségű csodajárgányok egyenesen egy életérzést sugallanak, és a szélvédőjükön át olyannyira egyszerűnek és talminak látszik a világ minden hívsága, hogy az már részegítő. Tudják ezt a drága autók készítői is: ha egy márka eléri a luxus státuszt, egyre kevésbé lehet megmagyarázni az árát a költségekkel, de ez egyre kevésbé is számít azoknak, akik úgy érzik, a vásárlással nem holmi járműhöz, sokkal inkább egy belépőhöz jutnak. Belépőhöz egy olyan klubba, ahol mindenki összekacsint: mi tudjuk.

tovább

Tisztában vagyok azzal, hogy nem véletlenül van olyan sok földrajzi névvel illetett társasjáték. Egy folyó vagy város neve ott van minden náció térképén, mindenkinek hallania kellett már róla – még a tengeren túli világban is. Hát még ha történelmi szempontból is említésre méltó helyszínről van szó! Máris megidéz egy bizonyos korszakot, ami újabb – akár mechanikai – képzettársításokat indít be az emberekben. A Ragusa is ezt az elvet követi, bár az átlagember számára legfeljebb egy egzotikus hangzású névvel illetett, képzelt város képe rajzolódik ki a hallatán. De csak azoknak, akik kevésbé ismerősek az Földközi-tenger történelmében, vagy sosem jártak még Dubrovnikban, ebben a ma Horvátországhoz tartozó, bő ezeréves múltját remekül konzerváló tengerparti városban.

tovább

Úgy érzem, hogy a fejlődés számlájára kell írnom, hogy míg egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy bizonyos játékokon mit szeretnek mások, milyen szempontok alapján válogatnak, addig egyre inkább kikristályosodik, hogy mely játékok azok, amik nekem valók, mi az, ami miatt felkapom a fejem egy új megjelenés esetén. Mert hát hogy is magyarázzam másként azt, hogy jellemzően slágerré lett néhány olyan mű, amit én némi tipródás és információszerzés után egyszerűen kiraktam a kosaramból, de olyanok meg benne maradtak, amiket szinte első látásra választottam ki magamnak, és ma is tökéletesen meg vagyok velük elégedve (annak ellenére, hogy alig hallani róluk)? Mindenesetre az egyre magabiztosabb és pontosabb választásaimnak az asztaltársaságom örül, a pénztárcám és a polcok kevésbé. A gyűjteményben pedig van néhány különleges darab, amolyan „hidden gem”. De vajon én vagyok érzékeny ezekre a művekre, vagy egyszerűen vannak jó játékok, amiket sikerül eljuttatni a vásárlók elé, más hasonló jókat pedig nem? Miért csaptam rá azonnal a Monasteriumra, és miért nem ez a játék kúszik fel nagy sebességgel a népszerűségi listákon?

tovább