Lista

Penny Lane

Bevallom, a hagyományos értelemben vett kártyajátékokkal nemigen barátkozom. És ez alatt elsősorban az ütésvivős alapfelállást értem. Amikor az egyik játékos kezéből kijátszott lapra a saját kezemből választott lappal reagálok. (Mindamellett játékfejlesztőként ilyet is készítettem már – nem tudom megmagyarázni.) Viszont a reakcióm épp ellenkező azokban az esetekben, amikor egy ún. kártyaalapú játékkal találkozom, főleg olyannal, ami a maga kissé leegyszerűsítő és minimalizáló módján tulajdonképpen egy táblajátékot imitál. Izgalmasnak tartom a nagyobb játékok kártyajáték verzióját is, de amikor kifejezetten ez a „kis dobozban nagy játék” elv sikeresen megvalósul, elégedetten szoktam csettinteni. Így történt ez akkor is, amikor a Penny Lane-t megismertem, és – ugyan elég kevés információ állt rendelkezésemre – felkerült a kívánságlistámra. Azóta itt van, és jó néhány partit játszottunk már vele.

tovább

8. rész: Véleményvezérek és VIP vendégek

Azt lenne jó mondani, hogy a Tabletopia verzió elkészültével végre beindult az őrült tesztszezon a Nomad játékkal kapcsolatban. Erre minden esély megvolt, hiszen a pandémia jobbára szobafogságra ítélte a társasjátékosokat, sokan ráfanyalodtak az online megoldásokra, és íme, a viszonylag csinos prototípus pedig simán játszható lett egy ismert, elég jól kezelhető felületen. De sajnos csak részben valósult meg ez a terv. A tesztek szórványosan, általában némi unszolásra történtek meg, és ez engem eleinte kissé elbátortalanított. Miközben a partikat játékosként vagy külső szemlélőként megfigyelve úgy tűnt, az egész megfelelően gördülékeny, könnyen felfogható és mindig jó benyomást tesz a játékosokra, valahogy nehezen jött össze az új partik egyeztetése. Még a kétszemélyesek csak-csak. Azonban ilyen alkalmakkor általában nekem is játszanom kellett, így mindössze egyetlen tesztelő véleményével lettem gazdagabb. Szóval küzdelmes volt ez az időszak, és az időközben a fizikai példánnyal végzett tesztekkel kibővítve sem voltam elégedett a mennyiséggel és az eredményekkel.

tovább

Venice

Az a baj, hogy mint notórius gyűjtőt, csábítanak a sorozatok, trilógiák, játékcsaládok. Biztos sokan lehetnek így, mert időnként az ember belefut olyan társasjátékba is (nyilván nem véletlenül), ami elsősorban azért kelti fel az érdeklődését, mert „ez annak a folytatása”, „ez ugyanabban az univerzumban játszódik”, „ez ugyanabban kiadványsorozatban jelent meg”. A Venice leginkább az utolsó kritériumnak felel meg ugyan, de történelmi kontextusát tekintve is kapcsolható ahhoz a sorozathoz, amelynek első darabja a Ragusa volt, és harmadik darabja pedig a Florence (lesz – most fut éppen a Kickstarter kampánya). Mindazonáltal a kiadó minden rövid összefoglalójában igyekszik megjegyezni, hogy a játék „spirituális folytatása” az elődjének – amit nem tudok hová tenni –, de akárhogy is, egy sorozat elemeként elkerülhetetlen az összehasonlítás a többiekkel, még akkor is, ha teljesen világos, hogy önálló alkotásokról van szó, amik között szoros összefüggés nincs. Így bocsáttassék meg nekem, hogy (néha talán feleslegesen) én is összemérem ezt a játékot a másikkal.

tovább

6. rész: Vannak kártyák és van Gogh

Talán szimpla lustaság a részemről, de meg tudom magyarázni, hogy miért nem írom le az új játékaim szabályát egészen az első és második tesztkör végéig. De előbb azt kellene elmagyaráznom, hogy milyen tesztkörökkel számolok egy fejlesztés során. Nos, az első ilyen a belső körben végzett 50-60 játék, ami már a játszható prototípussal történik, a második pedig a Kicktester nevű elemző és kritikus társasággal játszott néhány parti, a már addig jócskán csiszolgatott verzióval. A harmadik, záró sorozat pedig a vaktesztek végtelenbe tartó sora, ami a kiadói szerződés aláírásáig (tehát akár évekig) folyhat, és itt már nem is annyira a játék, de a játékszabály vizsgázik az idegen társaság előtt. Tehát erre a fázisra elengedhetetlen a jól strukturált szabály megírása, de előtte az esetek 90%-ában jelen vagyok magam is (bár nem mindig játszom) a teszt alkalmával, így a személyes jelenlétem révén nem csak jobban letapogathatom a mű által kiváltott élményeket, de könnyen meg is taníthatom a játékot. Ez az időszak arra is jó, hogy figyeljem, mi a legjobb módszer a játék tanítására. Mivel érdemes bevezetni a szabályt, mely funkciókra kell felhívni jobban a figyelmet, mi az, ami mindenképpen illusztrálásra szorul stb. Szóval ez az időszak egyértelműen segíti a rendezett szabályírást is. Emellett még lehet lustaság is a dolog mögött.

tovább

7. rész: Teljes virtualizáció

Társasjátékot készítek, egy izgalmasan tematizált lapkalehelyezős játékot, amelyben a felfedezés, a saját térképtáblám tökéletesítése, valamint a vadászat és a nomád tábor vándorlása a cél. Már jó két tucat hasonló projekten vagyok túl, mégis ez a mostani nagy nehézségek elé állít. Egész pontosan még nem is annyira a játék, mint inkább a váratlan és meglehetősen peches karanténállapot, ami miatt épp a társaságok összejövetele lehetetlenült el, bizonyos időszakokban pedig kifejezetten tiltott is. Szerencsés alaphelyzetemet, miszerint a családom nem csak támogat a munkámban és szenvedélyemben, de kifejezetten lelkes és okos partnerként is működik, mindig kinövöm egy idő után, de most mintha még jobban érezném, hogy szükség van valamiféle továbblépésre, akárcsak a játékom nomád lovasának.

tovább

Paris

Wolfgang Kramer és Michael Kiesling minden idők egyik legösszeszokottabb és legsikeresebb játékszerző párosa. Olyan játékokat köszönhetünk nekik, mint a Coal Baron, a Torres, a Palaces of Carrara, az Adventure Land, a Maharaja és sok más. Mindazonáltal az 1942-es születésű Kramerrel kapcsolatban a visszavonulásának híre kevésbé lett volna meglepő, mint egy újabb nagyszabású játéké. Ráadásul egy olyannal lepett meg szerzőtársával, ami már a témáját tekintve is nagyon közel áll hozzám.

tovább

Ceylon

Furcsa ezt így leírni, de bizony már évtizedek óta szenvedélyes teaivó és -gyűjtő vagyok, a számos ázsiai utam valahogy mindig kapcsolódott valahogy a helyi teakülönlegességekhez. Amióta gyermekünk van, az utak ugyan megritkultak, de cserébe itthon megszaporodtak a hazai teaházak és olyan delikát boltok, ahol könnyen beszerezhetők még ritkaságok is. Akárhogy is, ez a téma régóta vonz, bármilyen területen is tűnik fel, így nincs másként a társasjátékok esetében sem. Nem volt véletlen, hogy felkaptam a fejem a Ceylon megjelenésekor. Azonban nem csak a téma volt szívemnek kedves, de a látvány is: bátran állítom, máig az egyik legszebb játék a polcunkon. Mert hát természetesen hamarosan beszereztük, valamivel az esseni megjelenése után. És azóta nem egy olyan Táblajáték Szalon rendezvényen sikerrel szerepelt, ahol más, kapcsolódó tematikájú játék is asztalra került – az elmaradhatatlan teakóstoló után. Az utóbbi időben azonban leginkább csak ketten játsszuk – de természetesen egy csésze dimbula vagy nuwara eliya szürcsölése mellett.

tovább

5. rész: A puding próbája

Egy lapkalehelyezős játék készítésébe fogtam, és hosszas töprengéseim elvezettek egy tulajdonképpen működőképes vázhoz. Ennek lényege, hogy a különböző területlapkák lehelyezésével ugyan mindenki a saját világát (ha akarom: történetét) építi, de a lapkaválasztásért és a választási pozícióért meg kell küzdeni a fordulók első fázisában, ami persze nem csak a felveendő lapkák – és ne feledjük: állatok – vonatkozásában jelentős, hanem az azután végezhető akciók tekintetében is. Ugyanis az ún. sámántáblán a pozíció meghatározza a felvehető elemek és a végezhető akciók számát, de egyben a következő körsorrendet is. Azt is tudjuk már, hogy az egyik pontszerzési lehetőség a játszma végére (12 forduló után) kialakuló tájkép maga, a másik az állatok elejtése az egyes területlapkákon, és most körvonalazódott a harmadik vonal: a tábor költöztetése.

tovább

Moorea

A Splendor c. kártyaalapú, motorépítő (lásd: engine building) játék, valamint a némileg hasonló felfogásban készült Century: Fűszerút az egész világon, így Magyarországon is nagy népszerűségnek örvend. Az teszi ezeket a játékokat igazán szerethetővé – azon túl, hogy viszonylag olcsók és kis helyet foglalnak –, hogy egyszerű szabályokra épülnek, a kezelésük nem bonyolult, a kártyák szépek, a játszmák gyorsan leperegnek – pláne sokadik alkalommal. Az Orléans és az Altiplano játékokról elhíresült (de általam inkább a Bohemian Villages miatt kedvelt) Reiner Stockhausen is megorronthatta, hogy egy ilyen típusú kártyajáték nagy érdeklődésre tart számot, így a dlp Games és a veterán illusztrátor, Klemens Franz közreműködésével belevágott egy hasonló projektbe. Ennek gyümölcse a Moorea, ami gyakori vendég a mi asztalunkon.

tovább

Celtica

Az igazán jól sikerült régi játékok azért képesek megőrizni a kiemelt helyüket a panteonban, mert egy-egy zseniális mechanikai ötlet elsőként jelent meg a szabályfüzetükben, vagy olyan markáns karakterrel rendelkeznek, amely egyszerűen egy kitörölhetetlen pontot jelent a műfaj térképén. Amíg az első feltételt inkább könnyedebb művek teljesítik, az utóbbi inkább az összetett darabokra jellemzők. Nem véletlen tehát, hogy egy egyszerű, sajátos ötlet igyekszik megtelepedni több, egyre összetettebb játékban is, de már mint részmechanizmus, feltételezve, hogy az új környezetben halhatatlanságot hoz a „gazdatestnek”. Az meg pláne gyakori, ha a szerző tulajdonképpen a saját ötletét örökíti tovább addig, amíg nem érzi, hogy az végképp kifutotta magát. Wolfgang Kramer a Heimlich & Co. c. játékával nagyot dobott 1984-ben, és még 2006-ban sem érezte úgy (többek között jóval az 1996-os Top Race után), hogy kimerült az abban lefektetett zseniális alapvetés: mi van, ha egy versenyjátékban nem csak a saját figurádat mozgatod?

tovább