Az Irány a Kincses sziget az első forgalomban megjelent játékom volt, de messze nem az első, amit készítettem. 2016 előtt már jó néhány felkérés jutott el hozzám, így egyedi célok kiszolgálására, reklámtermékként, vagy különleges alkalmakra már több társasjátékot is szerkesztettem. Hogy miért pont én? Nem tudom. A vonzalmam talán korábban kiderült a széles ismeretségi körömben, és hát a 90-es években kevesen foglalkoztak ilyen dolgokkal.
továbbLista
The Ruhr
A eurogame elsősorban német műfaj. A legnagyobb alkotók túlnyomó része németországi, ők rakták le a stílus alapjait, ők alakították ki az első generációs játékok sajátos, kissé sápadt színekkel operáló, inkább funkcionális, mint szemet gyönyörködtető látványvilágát. A Ruhrschifffahrt, a címben szereplő játék eredeti változata ugyan nem számíthat első generációsnak (2012-ben jelent meg), első látásra mégis annak tűnik (grafika: Harald Lieske), és ha még azt is hozzászámoljuk, hogy a Ruhr-vidék iparterületeinek történelmét kapta háttérül, kijelenthetjük, hogy az egyik „legnémetebb” játékról lehet szó. A szerzője a dortmundi Thomas Spitzer, akinek vélhetően komoly érzelmi kötődése is lehet a kőszénhez, ugyanis lényegileg mindössze három játékot készített 2012 és 2017 között, és ezek mind a szénipar (és a Ruhr-vidék) köré épülnek: Ruhrschifffahrt, Kohle & Kolonie, Haspelknecht.
továbbAgricola: Family Edition
Az Agricola egy alapmű. Ezt nyilván az is hallotta már, aki azt sem tudja, hogy eszik vagy isszák (nyilván inkább isszák). Uwe Rosenberg klasszikus munkáslehelyezős játéka világhódító útját lassan másfél évtizede kezdte meg, és máig az ő egyik egyik vezérhajója (no meg a gamer közösségé is). Nekem is itt van a polcomon. Játszottam is vele néhányszor. Olyan szerencse ért, hogy a mű nagy tisztelői és rajongói mutatták be nekem több ízben is, különös lelkesedéssel – miután időnként óvatos fanyalgással nyilatkoztam róla. Be kell valljam, mégsem sikerült igazán meggyőzniük.
továbbMy Farm Shop
Vérbeli gamer barátaimnak eleinte nehezen magyaráztam el, hogy miért van az, hogy néha ugyanolyan lelkesedéssel vadászom egy-egy családi szintű játékra, mint a fajsúlyosabb művekre. Hogy egy könnyed, de remekül összerakott darab számomra legalább olyan nagyszerű élményt ad, mint amikor szinte feltápászkodunk az asztaltól órák töprengése után. Talán néhányuk még ma sem érti pontosan, csupán elfogadja, hogy ez nálam így működik és kész.
továbbCentury trilógia
Az elmúlt napokban rászántuk az időt, és mivel mind a három Century epizód a birtokunkban van (meg még egy gyönyörű playmat is beérkezett szülinapi ajándékként), kipróbáltuk végre a lehetséges kombinációkat. Összesen kb. egy tucatszor tettük az asztalra a variánsokat különböző felállásokban. Valamelyikkel csak egyszer játszottunk, de volt olyan, amivel háromszor is. Általában négyen, de volt, amit hárman és/vagy ketten is próbáltunk.
továbbCastles of Tuscany
Le kell szögezzem, hogy a Castles of Burgundy nincs a kedvenc játékaim között. Valahogy úgy vagyok vele, mint általában Stefan Feld munkásságával (egy-két játékát nem ismerem mindössze): tisztelem őt a nagyszerűen összerakott gépezeteiért, de gyakran érzem azt, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. A Castles of Burgundy ennek eklatáns példája. Egy kiváló mechanizmusokra épülő rendszer, amit elismerek, de nem tudok élvezni igazán. Ha komolyan veszem a játékot, bosszankodom, mert olyan súlya van a szerencsének, hogy igazán tervezni sem lehet benne. Ha meg lazábban kezelem a dolgot, akkor meg végtelenül hosszú és repetitív nekem a játék, amiből bőven elég volna 3 forduló (3×5 kör) is.
továbbKairo
A Kairo (a finn Kimmo Sorsamo munkája) az első játékaink között volt. Mondjuk a tizenötödik. Nagyjából. A megvásárlásakor is éreztük, hogy nem egy egész estés programot jelent majd, de a játékmenet izgalmasnak tűnt, és akkoriban minden annyira új volt, hogy csak ámultunk. A téma lehetett az egyik legvonzóbb ebben a játékban. Különösebben nem kedveltem utazásaim során az arab világot, de valahogy a bazárok romantikája mindig könnyen levett a lábamról.
továbbBarbarians: The Invasion
Ha van téma, ami egyáltalán nem vonz, akkor az a mesterségesen kreált mitológia, a fantasy és a véres háborúk kora. Így aztán még az is lehet, hogy a Barbarians: The Invasion szembe jött velem már a megjelenése idején is (2018-ban), de egyszerűen elsiklott a figyelmem felette, hiszen a fenti követelmények mindegyikét teljesíti. És most tessék: két évvel később mégis úgy gondolom, hogy írnom kell róla. Mi történhetett?
továbbCouleurs de Paris
A kis, délutáni játékok 9 pontja természetesen nem lehet ugyanolyan értékű, mint a nehézsúlyúaké. Egészen mást, vagy legalábbis egészen másként kell mérni az ilyen játékoknál. Még azt sem mondom, hogy az arányok ugyanazok. Bizonyos szempontok egészen eltörpülnek akkor, ha 45-50 percen keresztül játszunk, és nem 2-3 órán át. Szóval fontos a legelején leszögezni, hogy a Couleurs de Paris (és azért sem Old Masters) egy legfeljebb 1 órás családi játék – igaz, a gyakorlottabb játékosok számára.
továbbThe Colonists
Előre tudtuk, hogy ez egy jelentős esemény lesz, olyan, amire sokáig emlékezni fogunk. Fel voltunk készülve arra, hogy hosszú lesz, hogy gőzölög majd az agyunk, és hogy talán néha csapkodjuk az asztalt. Megegyeztünk, hogy akármi is történjék, nem állunk fel az asztaltól (tehát nem fejezzük be a partit idő előtt), bekészítünk enni- és innivalót, némi csokoládét, és olyannyira beharangoztuk ezt az eseményt, hogy még a gyerek is szinte várta a napot, amikor kicsit sem érünk majd rá. Mindez a Colonists miatt – “Tudod, a leghosszabb játék Apáék gyűjteményében”. Hogy mi történt ezek után? Alább kiderül, ha van türelmed hozzá (de sokkal kevesebbre van szükség, mint ami pusztán a Colonists setupjához kell).
tovább