A Solarius Mission az a játék, amit jobb használtan venni, mint újonnan. Ha ugyanis valaki eladja, bizonyára már játszott vele néhány partit, és ezért kénytelen volt felnyalni a 36 dobókockára a 216 matricát, összeragasztotta a hét komponensből álló kockaválasztó táblát, valamint szerencsés esetben időben reklamált, így megkapta a Spielworxx kiadótól a fakorong pótlásokat, és így már csak játékosonként kettő maradt, amit csak csipesszel lehet megfogni. Ha ez mind megvan, akkor már csak a rettenetesen körülményesen fogalmazott, igen átgondolatlanul szerkesztett, és az angol verzióban jó néhány fordítási hibával megakasztó szabályfüzeten kell átrágnia magát az új tulajdonosnak – ellenkező esetben ez az egész mind reá hárul, még jóval az első kockadobás előtt.
Én újonnan vásároltam…
Egész pontosan ajándékba kaptam, és ezzel azért engem is komoly szerencse ért. Ugyanis a játék korlátozott példányszámban jelent meg 2016-ban, azaz legfeljebb 500-1000 db létezik belőle a világban, így a megmaradt bontatlan (és bontott) példányok ára nagyon magasra szökött, jómagam pedig nagyon nem hiszek abban, hogy egy játék jobb lesz attól, hogy drágább, így sosem áldoznék 130-140 dollárt ilyesmiért. És akkor jött valaki, feltűnt neki a 3 pluszjel a kívánságlistán, és meglepett vele. Hálás is vagyok érte.
A pluszjelek persze nem véletlenül voltak ott. Ezzel jelöltem, hogy 3 okom is van arra, hogy vágyjak a játék beszerzésére. Főként azért, mert nagy tisztelője vagyok a szerzőknek. Michael Keller és Andreas Odendahl az ismereteink szerint először a La Granja (ejtsd kb.: la ghranha) szabályain dolgozott együtt, majd a Solarius Mission volt a második közös munkájuk. Nem sokkal ez után mindketten megmutatták, mire képesek egyedül, így Keller megalkotta a nagyszerű Agrát, Odendahl pedig a szintén nagyszerű Cooper Island-et. A művek közül hármat ismerek és nagyra tartok, így nem volt kérdés, hogy kíváncsi vagyok a negyedik darabra is. A kíváncsiság természetesen még idejekorán megnézetett velem néhány bemutató videót, és meg kell mondjam, azok sem okoztak csalódást – csak hoztak még egy pluszjelet a kívánságlistára. A harmadik pedig akkor került oda, amikor rájöttem, hogy az űrutazásos téma nem a lieblingem, rendre leperegnek rólam az ilyen tematikájú játékok,
és mindössze kettő van olyan, ami ebből a kategóriából érdekel – és ebből az egyik a Solarius Mission.
Nincs olyasfajta eredendő viszolygásom a témától, mint a fantasy esetében (olvastam sci-fi könyveket, láttam jó néhány ilyen műfajú filmet is), ez kifejezetten csak a társasjátékokra korlátozódó távolságtartás. Valószínűleg azért alakult ki, mert az amúgy is gyakran tematikamentes eurogame-ek főként akkor választják az űrhajózást a mű hátteréül, ha egyszerűen kevés logikus (úgy értem: nem csak matematikailag összekapcsolódó) elemből épül fel az összefüggésháló, ami meghatározza a működésüket. És akkor az nyer, aki minden logikátlanság ellenére képes észben tartani az egyes funkciókat, megjegyezni, hogy mi mit mozgat, szemben azzal, aki megpróbálja átlátni az egész képet és a szerint optimalizálni a játékát (igaz, ez sajnos nem kizárólag sci-fi témájú játékoknál fordul elő).
Nos, a Solarius Mission-ről ez ugyanígy elmondható, mégis van valami, ami miatt kevésbé zavar az összkép. Talán mire az írásom végére érek, kiderítem, hogy mi okozza.
De hadd írok előbb valamit a működéséről.
A játék egy moduláris űrtáblán, egy zsúfolt személyes táblán, és egy közös, kockaválasztó táblán („the bridge”) játszódik. Az előbbire színes bolygókat jelző korongok, valamint űrállomásokat és küldetéseket szimbolizáló jelölők kerülnek, no meg itt repked az űrhajónk, sőt akár teleportálokat is használhat. A saját táblánkon négy sávon dobókockák mozognak – ezekkel azonban sosem dobunk. A színük, az értékük és a pozíciójuk a fontos, sőt, meghatározza sok minden más pillanatnyi értékét. A „bridge-re” egy zsákból kerülnek a dobókockák (pardon: tech-kockák), és ezekkel dobunk is, mindig, amikor egy újabb előjön a zsákból. Ezek után, a dobott értékétől függetlenül rákerül a körkörös kockaválasztóra, ami nagyon hasonlít Uwe Rosenberg egykor előszeretettel használt nyersanyagválasztó kerekeire (lásd Ora et Labora, Glass Road, Farmerama stb.) – a szerzők köszönetet is mondanak neki az inspirációért a szabályfüzet utolsó oldalán.
A játék menete pedig egyszerűen felfogható: a körödben felveszel egy kockát a tábláról. Némely kockák más értékűek az egyes játékosok számára, valamint a pozíciójuk is hozhat bónuszt – vagy épp áldozatot követel. Ez a kocka felkerül a személyes tábládra, egy külön szekcióba, majd a színe és az értéke alapján megpróbálsz a lehető legtöbbet kihozni belőle. Például adott színű nyersanyagot veszel fel, vagy az adott sávhoz tartozó fejlesztést eszközölsz. Ennek első két tagja (fekete és sárga) további nyersanyagforrást jelent, azaz az üzemanyag vagy a pénz („spacebucks”) szintjét növeli, ám a másik kettő (türkiz és barna) növeli a kocka értékét, vagy éppen előrébb tolja a sávon.
Ezek után két másodlagos akciócsoportból választhatsz, mindkettő 3-3 lehetőséget kínál. A lényeges különbség közöttük az, hogy amíg az egyik csoporthoz mozgatnod kell az űrhajódat a táblán, addig a másiknál nem szabad. Ezen kívül vannak apró, bármikor elvégezhető, jobbára konvertáló jellegű kiegészítő akciók, amikkel támogathatod a tevékenységed. Növelheted a kockák értékét, de korlátok közt a színüket is megváltoztathatod, ideiglenesen vagy véglegesen nőhet az űrhajód utazási távja, képesség- és célkártyákat rakhatsz le, de nyersanyagok átalakítására is van lehetőséged. Ha pedig utazol a világűrben, felfedezhetsz, sőt kolonizációra előkészíthetsz egyes bolygókat, erőforrások felhasználásával űrállomásokat telepíthetsz, de küldetéskártyákat is teljesíthetsz bizonyos „hubok” közvetlen környezetében. Van tehát bőven teendő, útirány, pontszerzési lehetőség, és míg látványosan semelyik sem mutatja magát, tulajdonképpen bármelyik jó is lehet.
Az egyik legfontosabb kihívás, hogy megtaláld, melyik számodra a legkecsegtetőbb.
Sok helyen visszaköszön a szerzők karaktere a játékban. Az, hogy a nyersanyagot egyetlen rózsaszín fakocka jelöli akkor is, ha az éppen fekete vagy barna (azt ugyanis a sáv határozza meg, amibe kerül), de az értéke is lehet 1 vagy épp 3 (mert azt meg az adott oszlop szerint állapítjuk meg) nyilvánvalóan Michael Keller vesszőparipája. Ugyan a La Granjánál is előkerült már, de a sajátos mechanizmus az Agrában csúcsosodik ki. A személyes tábla mikroakciókkal történő teletűzdelése, valamint az elérhető pontok végtelen minimalizálása (sokszor örülünk, ha egy nagyobb tettünk 1 pont jutalmat hoz) pedig Andreas Odendahl keze nyomát mutatja, sok rokonvonással a Cooper Island irányában.
Euro-pontsaláta. Tematika nyomokban, mint ahogy az interakció is (hiszen a kockaválasztás és az űrtábla kivételével a lényeges műveleteknél nem találkoznak a játékosok). Ilyen van sok. Még a jól összerakott mestermunkák között is. Mi teszi különlegessé a Solarius Missiont? Egy igen vitatható elem, főleg egy ilyen nehéz játéknál (BGG: 3.95): a szerencse. A véletlen szerepe ugyanis meglepően nagy a játékban. Tetten érhető a kockahúzásban és a -dobásban, de kártyákat is húzunk, a felfedezendő bolygók véletlenszerűen és lefordítva kerülnek a táblára. Elég fontos pozíciókban történhetnek váratlan események. És nálam senki nem utálhatja jobban, ha egy nehezebb játék egyszerre követeli meg a komplex gondolkodást, és adja a játékosok kezébe a győzelmet pusztán a szerencse révén is. A Solarius Mission-ben azonban nem csak elfogadható mértékben van jelen a random faktor, hanem egyenesen megmenti a játékot az unalomtól, a kiszáradástól.
Emellett persze igyekszik minden eszközt megteremteni arra, hogy csillapítsa a hatását.
A homokozó (sandbox) felépítés sok út egyidejű fejlesztését lehetővé teszi, így igazán nincs rossz kockahúzás, ráadásul könnyen kiszámítható, mi van még a zsákban, meg az is, hogy melyik ellenfelünknek melyik hoz többet. A kockadobások közt van rosszabb és jobb is, ez kétségtelen, de a felvett kocka sokszor a végtelenségig átalakítható, az 1-es értékű barnából simán lehet 3-as értékű kék is. A kártyahúzásnál két lapot veszünk fel, majd egyet el kell dobnunk az így feltöltött kézből, a bolygók pedig a színeik révén azért előre jelzik, mire számíthatunk a korongok túloldalán, és ezek a színek a kockaszínekkel korrelálnak. Tehát a szerencse fűszer, játékosság, izgalom a pályán, és nem determinisztikus elem.
És egy ehhez hasonló szisztéma létrehozása a szememben igazi mestermunka.
Nos, talán ez az érdekes elegy emeli ki a hasonlók közül a Solarius Missiont. A látványvilág és a kivitelezés sajnos semmiképpen. A karakteres vizuális elemek kimerülnek a borítónál, és ugyan minden amolyan korrekt iparosmunka grafikai téren, úgy érzem, hogy nem lett volna nehéz sokkal jobbat is alkotni mind a hangulat, mind az érthetőség érdekében. A komponensek minősége ugyan a vonal felett van, de messze nincs pariban a mechanikai egységgel és felépítménnyel. A 2-3 mm-es fakorongokat pedig kikérem magamnak. (Az én példányomhoz már nem kaphatok pótlást, így magam rendeltem hozzá külön alkatrészeket.)
Aki tehát összetett, sok kombinációs lehetőséget felkínáló játékot keres, szerintem jó szórakozásra talál a Solarius Mission-ben. Mi megszerettük. Kisebb játékosszám mellett a holtidő is viselhető, a játékmenet pedig egyáltalán nem tűnik mesterségesen szűkítettnek ilyen esetekben. A szerencse pedig nélkülözhetetlen, emellett könnyen kezelhető elem – de ezt már a játék vásárlásával kapcsolatban is kihangsúlyoztam. 😊
9/10
jatekrahivlak.blog 