Azt lenne jó mondani, hogy a Tabletopia verzió elkészültével végre beindult az őrült tesztszezon a Nomad játékkal kapcsolatban. Erre minden esély megvolt, hiszen a pandémia jobbára szobafogságra ítélte a társasjátékosokat, sokan ráfanyalodtak az online megoldásokra, és íme, a viszonylag csinos prototípus pedig simán játszható lett egy ismert, elég jól kezelhető felületen. De sajnos csak részben valósult meg ez a terv. A tesztek szórványosan, általában némi unszolásra történtek meg, és ez engem eleinte kissé elbátortalanított. Miközben a partikat játékosként vagy külső szemlélőként megfigyelve úgy tűnt, az egész megfelelően gördülékeny, könnyen felfogható és mindig jó benyomást tesz a játékosokra, valahogy nehezen jött össze az új partik egyeztetése. Még a kétszemélyesek csak-csak. Azonban ilyen alkalmakkor általában nekem is játszanom kellett, így mindössze egyetlen tesztelő véleményével lettem gazdagabb. Szóval küzdelmes volt ez az időszak, és az időközben a fizikai példánnyal végzett tesztekkel kibővítve sem voltam elégedett a mennyiséggel és az eredményekkel.
Később rá kellett jönnöm, hogy a hajlandóság hiánya, a játékalkalmak nehézkessége, az általános fásultság nem a játéknak köszönhető. Sokkal inkább magának a nyavalyás körülményeknek – és a felületnek. A társaságomban – velem együtt – kevesen vannak, akik nem bánják, ha 3D modellekkel kell emulálniuk a társasjátékozást. A legtöbben sokkal inkább a PC-s játékokkal rokonítják az élményt, a rideg, színtelen-szagtalan virtualitás nem idézi meg a megszokott hangulatot az asztal mellett. És a játékeredmények is ezt mutatták. A Nomad rendre rosszabbul teljesített a partik hosszát tekintve, miközben változatlan maradt a fizikai példányok mellett. Az elnyúló játékidő az ingerszegény környezetben könnyen frusztrálóvá is válik, mindamellett mivel mindenki a saját otthonában mozgatja az egerét, könnyű kiesni a fókuszból. Így a pontszámok is alacsonyabbak lettek az online partik végén. Azt vettem észre, hogy minden erőmmel próbálom felrázni a társaságokat a tesztjátszmák során, és így már nem marad arra, hogy hasznos megfigyeléseket tegyek. A játékosok pedig ugyan pozitíve nyilatkoztak a játékról, valahogy nem fogalmaztak meg megfontolandó kritikákat. Tapasztalat volt, de nem hozta az elvárásokat. Épp ezért elhatároztam, hogy ismét változtatok a rutinon.
A Kicktester nevű csapat már évek óta fontos támaszom és mércém, ha a játékfejlesztésekről van szó.
Ráadásul a fiúkat kifejezetten kedvelem, annak ellenére, hogy talán a közöttünk lévő emberi különbségekről többet lehetne írni, mint a hasonló tulajdonságainkról. Azon túl, hogy csodálom a remek átlátó képességüket, a játéktapasztalatukat és a gyors problémamegoldó reakcióikat, végtelenül szimpatikus, hogy mélyen érző, jóindulatú emberek, tehát még nem kevés empátia is szorult beléjük. Így aztán hamar kialakult az a felállás közöttünk, hogy – talán ebben ritka madár vagyok – mi mindig közösen tesztelünk. Nagyon kíváncsi vagyok ugyanis az első reakcióikra, az első benyomásaikra, az első gondolataikra a megoldáskeresésben. Mindez már játékospartnerként is érdekes volna számomra, de úgy még inkább érdekes, ha a saját játékaimról, a saját gondolataim megtestesüléseiről van szó. Mintha a szakács kikukkantana a konyhából, meglesve a vendég első falat utáni arckifejezését.
Azonban a Kicktester csapatot eleddig mindig csak akkor hívtam, amikor úgy éreztem, hogy már magamtól nemigen tudnék többet hozzátenni a műhöz. Talán sejtettem, hogy itt-ott lehetnek apró balanszproblémák (mondjuk egy teljes kártyapaklit tekintve), illetve bizonyos ritkán előforduló, zavaró jelenségeket szívesen kigyomlálnék a mechanizmuserdőből, de a játék részemről lényegében készen lévőnek ítéltetett. Természetesen ez a fázis csakis akkor következett be, amikor már beledolgoztam a játékszabályba és a legújabb prototípusba minden olyan észrevételt, ami az első körös, „belső tesztek” tucatjai után megfogalmazódott javításként, és mindig az előtt a fázis előtt, amikor ún. vak- vagy hidegtesztre küldtem el a prototípusokat (vagy szerveztem erre alkalmas játéknapot).
Most azonban úgy éreztem, hogy a szükséges első tesztek legfeljebb kétharmadával rendelkezem, és kezdenek bezáródni a lehetőségek.
Felhívtam Pásztor Balázst és elmondtam neki, hogy most kivételesen egy korábbi fázisba szeretném meghívni őket: nem a szokásos polírozási műveletek vannak ugyanis hátra, hanem nekik kellene áthidalni tucatnyi tesztjáték hiányát. Mondhatni, a pandémia rákényszerített, hogy fejlesztői funkciót adjak a Kicktester csapatnak. Amit ők meglepően könnyen megértettek és elfogadtak, hiszen elmondásuk szerint a munkájuk java része általában ebből áll, akár több fejlődési szinten is találkoznak a rájuk bízott játékokkal. A körülmények miatt nekik is csak a Tabletopia verziót tudtam felajánlani, de nem volt mit tenni – bíztam benne, hogy a rutinjuk révén ők átlátnak majd az ismert nehezítő tényezőkön.
Így is lett. Néhány parti után (amiket kivételesen nem követtem közvetlen közelről) telefonon egyeztettünk. Ez a másfél órás telefonos beszélgetés már hasonlított azokra az alkalmakra, amikor még mindent az asztal felett vitattunk meg, a nappalinkban. És ahogy ez várható is volt, a fiúknak ezúttal voltak mélyebbre ható észrevételeik és javaslataik is. Nem fogadtam meg minden egyes tanácsukat – voltak, amik nem egyeztek a szándékaimmal, vagy érzésem szerint túl messzire vezettek volna –, de az elvárás így is teljesült: az a néhány változtatás, amit ezután eszközöltem a játékon, hasonló mérvű volt, mintha sok-sok további teszt nyomán szűrtem volna le a tanulságokat.
Az egyik legfontosabb változás a kártyapakli elhagyása volt.
Nem mondom, az ötlet eléggé rosszul érintett, hiszen nagyon szerettem azt a megoldást. Viszont tetszett, hogy a kártyapakli helyett a fiúk egy olyan táblát javasoltak, ahol a korábban a kártyán lévő bónuszfunkciók egyszerre elérhetők. Ennek következtében a bónuszok működtetéséből kigyomlálták a random faktort – viszont cserébe egyes funkciók (pl. a sátortábor bónusz mozgatása) értéke megnőtt, amit úgy redukáltam, hogy kevesebbszer szerepeltetem ezen a táblán. Az új működés szerint, ha rózsaszín amulett áll össze a lapkák illesztésekor, vagy lefedünk egy rózsaszín amulettet a tereptáblán, egy saját színű korongot helyezünk a bónusztáblára. Ezzel elhasználtuk azt a lehetőséget, és a játék végéig nincs is belőle több. Viszont magunk választjuk azt, amelyiket épp optimálisnak tartunk! Remek ötlet, kétségtelen.
A kibővített személyes táblára még egy funkciót javasoltak a hivatásos teszterek. Ennek értelmében három mezőt kellene fenntartanom az olyan állatoknak, amiket azonnal nem tud lerakni a játékos. Eddig az állatkorongokat azonnal le kellett helyeznünk a táblánkra, egy megfelelő területlapkára. Ha nem sikerült, akkor nem sikerült. A fiúk javaslata szerint viszont létrejönne egy „puffer”, amely 3 állatot tartana addig, amíg nem alakul úgy a terep, hogy azok lehelyezhetők lesznek. Egyelőre ezzel nehezen barátkozom. Nem is annyira a mechanikai részével (bár nyilvánvalóan csavar egyet az állatok lehelyezésén), de tematikai oldalról nem tudom megmagyarázni. Azonban úgy határoztam, hogy kipróbáljuk így is, amellett töprengek azon, hogy hogy épülhetne be a funkció a téma keretei közé.
A tesztereknek fontos szerepük van abban is, hogy bizonyos működési elemek mögött húzódó, számomra rejtett matematikai összefüggéseket is feltárnak.
Bevallom, én nem vagyok annyira okos, hogy mindent pontosan kiszámoljak, és e hiányosságomat csak a viszonylag fejlett arányérzékem által próbálom pótolni – több-kevesebb sikerrel. Általában több, de… Szóval ha valami nem teljesen stimmel, a matematikus elmék megtalálják hiányzó apró csavarokat. Viszont büszke vagyok arra, hogy ezek rendre tényleg apró csavarok. Mint ahogy a Nomad esetén a végső pontozást érintő mezőértékek is ilyennek számítanak. Azok, amelyek meghatározzák a táborunk végső pozíciója után járó pontszámot. A megoldást a vita végén ugyan magam szállítottam, de eszembe sem jutott volna ennek mélyebb átgondolása az ő észrevételeik nélkül. No meg a troll-üzemmódok nélkül, amit gyakran alkalmaznak: az extrém játékos attitűd természetesen sokat ront mindenki játékélményén, de kíméletlenül a felszínre hozza azokat az el nem dolgozott részleteket, amik miatt hibás (broken) lehet a játék. De azért hálás vagyok, hogy soha nem nekem kell felvennem ezt a szerepet.
A javításokat néhány napon belül átvittem a Tabletopia verzióra és az itthoni példányhoz is megrendeltem az új prototípus elemeket a nyomdából. Épp jókor. Ugyanis a korábbi kétségbeesett meghívásaimra éppen jelentkezett néhány igazán VIP vendégnek számító ismerős. Volt közöttük hazai kolléga is, de egy amerikai-német játékfejlesztő (aki nem kevés ismert, nemzetközi megjelenéssel büszkélkedhet) szintén jelezte, hogy szívesen kipróbálná a legújabb munkám. Büszke vagyok arra, hogy mindketten élvezték a kétszemélyes partikat, és nem találtak fogást a játékon. Egyikőjük máris gondolkodóba esett egy esetleges kiegészítő működésén, illetve felmerült benne is az az ötlet, amit már a Kicktester csapat tagjaitól is hallottam: talán érdemes egy kisebb (4×4-es) táblával is megpróbálni a játékot. Nem lesz ettől jobb, de variánsként érdekes lehet.
További VIP vendégként két német kiadó munkatársával is játszottam,
egész pontosan az egyikükkel kettesben, a másik viszont egy saját társasággal játszott hármasban, én csak megfigyelőként voltam jelen. Az első elismerően szólt a játékról, de azonnal kifejtette, hogy nem akarnak most ilyesmit a repertoárjukba (nagyjából a parti feléig játszottunk), a másik még tulajdonképpen adós a válasszal, bár láthatóan szerették a Nomadot, mert végig is játszották a partit. Ezzel szemben volt olyan vendégem is (egy hazai kiadó vezetője), aki már másodjára akarta kipróbálni a játékot, miután megtudta, hogy a korábbi, „kártyás verzióhoz” képest történtek változások (időközben megszüntettem a tereptábla középső mezőjét is, kissé egyszerűsítve ezáltal a lapkalerakás feladatán).
A lelkesedése reménykeltő volt, de miután jót játszottunk ismét, elbúcsúztunk anélkül, hogy szóba került volna bármi a működési mechanizmusokon túl. Aztán néhány nap múlva csörgött a telefonom, és ugyanő bejelentette, hogy mint kiadót, érdekli a Nomad.
(folyt. köv.)
jatekrahivlak.blog 