Társasház

A Társasház játéknak rövid, de érdekes története van, és egyértelműen 2017 decemberéhez kapcsolódik. Akkor kapta kézhez a kisebbik fiam az apósommal közös erővel készített adventi naptárt. A fa polcszerkezet a nagypapa műve volt, jómagam a látványos címlapot készítettem, no meg teleraktam a 24 kis rekeszt kisautóval, játékfigurákkal, mindenféle aprósággal. Ezekhez az előlap számozott ablakain keresztül lehetett hozzájutni – ahogy ez illik. A méretes (30-40 cm-es) képen 24 ablak látszott, mintha egy budapesti régi bérház homlokzatát idézné. A hol sötét, hol világos ablakokban itt-ott sziluettek engedtek pici betekintést a lakók életébe. Volt, aki lámpafénynél olvasott, mások ölelték egymást, egy anyuka felemelte a kisbabáját, de a 6-os ablak mellett épp a Mikulás parkolt a szánjával, a 24-esben pedig már világított egy karácsonyfa színes izzósora.

Talán a harmadik, negyedik ablak volt még csak nyitva, amikor egy barátom nálunk járt és rácsodálkozott. Először azt hitte, hogy egy újabb társasjáték prototípusom tábláját látja. Miután kiderült számára a tévedése, ügyesen korrigált: „Te csak hiszed, hogy nem társasjátékot csináltál! Biztos vagyok benne, hogy ebből a 24 ablakból játék lesz nemsokára!”. Elnevettük a dolgot természetesen, de miután elbúcsúztunk, nem hagyott hidegen a gondolat, és még sokáig bámultam a karosszékből az adventi naptárt:

24 számozott ablak egy házon, mögöttük 24 különböző sors.

A barátom talán még haza sem ért, mire megszületett a játék alapötlete. Vacsora után már átbeszéltem a feleségemmel, és ő sűrűn jegyzetelt. Egyszerű ujjgyakorlatnak tűnt az egész, de közben működőképesnek. Hamarosan kártyákat fabrikáltam a táblához – mert az adventi naptár címoldalához volt egy duplikátum arra az esetre, ha elrontanám a ragasztást –, és a világos ablakok mögé kártyavédőben egy-egy véletlenszerű lapot csúsztattam, amin az szerepelt, hogy ki melyik szomszédját ismeri. Ez az egyszerű ötlet végül két játék alapját is képezte (lásd a Roundforest leírásánál). A „statisztikai megfigyelések” tábla volt a szabályrendszer másik sarokpontja, ezt a feleségemmel közösen szerkesztettük, mindenféle táblázatok összeállításával. Amikor azonban az első igazi tesztekre került sor – a barátok bevonásával –, már lényegében minden egyes elem rendelkezésre állt.

Hamar kiderült, hogy a játék működik, a nyomozás érzetét kelti, miközben egy percre sem válik túl komollyá – és ez volt a cél. Az első bemutatók alkalmával természetesen én vettem magamra a játékmester, azaz az összes bűnöző szerepét, mert ez volt a legjobb megfigyelési pont arra nézvést, hogy a többiek értik-e, élvezik-e a játékot. És ahogy egyre nagyobb gyakorlattal bohóckodtam el a válaszadást a bűnözők nevében, annál jobb hangulat kerekedett. Igazi partijáték hangulat! vagyis ahogy én képzelem a partijátékokat. Ezek után már csak az volt a kérdés, hogy mi történik akkor, ha olyan illető kerül a játékmesteri posztra, aki sokkal zárkózottabb ember. Természetesen kipróbáltuk ezt is, nem egyszer. Nos, volt olyan, aki minden lelkesítés ellenére unottan és tárgyilagosan közölte az információkat, így száraz nyomozássá degradálta a játékélményt, de nem egy alkalommal remek, felszabadító hatása volt a szerepkörnek. A visszafogottként ismert játékmester megnyílt a szerepek által adott szabadság hatására (hiszen nem önmagát kellett alakítania, képviselnie), és azonnal ráragadt a jó hangulat a társaságra.

A barátaink imádták a játékot, nálunk jó párszor előkerült már a teszteken túl is,

amikor elgondolkodtam, melyik hazai kiadó lenne alkalmas a befogadására. Nos, sosem gondoltam volna, hogy végül Kellermayer Sándor, a Keller&Mayer vezetője fog beleszeretni. Végül vele szerződtem 2019-ben egy következő évi megjelenésre. Neki személyes szerepe is volt a játék végleges formájában, ugyanis az ő ötlete nyomán alakult ki az a speciális kis standy (figuraállvány), aminek az egyik rekeszébe a játékos karton nyomozófigurája, a másikba pedig ideiglenesen az egyik kártya kerül. Ez nem csak praktikus megoldást jelentett egy macerás műveletre, de egyben remek, háromdimenziós kiterjedést is biztosított a játéknak.

A grafika ezúttal is Nagy Zoli munkája, aki ismét megcsillanthatta a rajztudásán túl a jellegzetes humorát is. Márpedig a Társasház alapsztorija a rengeteg különböző karakterű bűnözővel remek humorforrás, amiből a látvány bőven merít. És nem csak a kártyákon, de a táblán, sőt a bankjegyeken is visszatér ez az erősen karikírozott világ, aminek a domináns színei a narancs, a lila és a zöld már eleve különös harmóniában állnak egymással. A látvány kiválóan megágyaz annak a hangulatnak, ami a játékmenetet is jellemzi, szóval igazán nem kíván erőfeszítést attól, aki játékmesterként a furcsa társasház lakóinak bőrébe fog bújni, s ha ez az átszellemülés sikerült, azonnal magával rántja a többi játékost is ebbe a sajátos képregényvilágba.