Stroganov

Ismét egy játék, amin sikerült felbosszantanom magam. És mivel nagyon szerettem volna szeretni, egyben mély csalódásként is éltem meg az első találkozást.

A Stroganov természetesen vérprofi munka. Andreas Steding egy sokszor bizonyított szerző. És az ötletek, összefüggések most is rendben vannak (bár egyes funkcióknál nem éreztem, hogy egyáltalán van-e jelentősége a balansznak), az ismert mechanizmusokat jól alkalmazza, és vannak, amiket újszerűen tálal – talán igazán újat nem hozott létre, de ez nem is feltétlenül elvárás. Viszont ő is beleesett abba a hibába, hogy ingoványra akart várat építeni: a véletlenre egy stratégiai játékot. Nos, ez természetesen neki sem sikerülhetett. A játék nem egyszerű. És bár nem is rettenetesen bonyolult, olyan szinten kiszámíthatatlan, hogy az optimális megoldások keresgélésével tengernyi időt lehet eltölteni – mire rájövünk, hogy sokszor olyan éppen nincs is a táblán.

Tovább

Amazonas Expediton

Ebben a tematikus munkáslehelyezős játékban egy olyan expedíción veszünk részt az Amazonas egy szakasza mentén, ahol a célunk minél több értékes állattal, műtárggyal és fotókkal illusztrált újságcikkekkel gazdagítani az angliai állatkerteket, múzeumokat, sajtóorgánumokat és a készülődő világkiállítást. Épp ezért a játék nem is csak egyetlen helyszínen zajlik:

amíg a kalandorok a segédjeikkel a dél-amerikai dzsungelben és az érintett kisvárosokban ügyködnek, az ügynökeik Londonban igyekeznek minél jobb feltételeket teremteni az értékes csomagoknak.

Az utazás 7 játékszakaszból áll, azon belül pedig fordulókból, amelyek különböző helyszínen játszódnak. Mindegyiknek kicsit más a szabálya. Amíg a dzsungelben az ügyes helyezkedés mellett a jól időzített akcióválasztás a feladata segédnek és kalandornak egyaránt, a csónakkikötőkben meggondoltan kell útjukra bocsátani a beszerzett holmikat. A lassabb és a gyorsabb hajók más-más feltétellel érhetők el, és a jó helyekre több a jelentkező.

A városokban nem is egy, de négy lépés is lehetséges, és elintézendő is van bőven: a bank és a piac fontos pénzszerző hely lehet, a légiposta megbízása és a repülőtéri illeték befizetése pedig a csomagszállítást könnyíti meg. Ugyanitt megszerezhetjük az expedícióvezető státuszát, vagy egy-egy olyan megbízáskártyát, amely további képességeket biztosít számunkra. És ne felejtsük: időnként ki kell fizetnünk a segítőnket, és újat felbérelni helyette.

A tapasztalat és a tudás megszerzése fontos az Amazonas Expedition során, és ezeket különböző színű könyvek jelképezik.

Az állatbefogás vagy a néprajzi-régészeti jelentőségű tárgyak beszerzése azoknak könnyebb, akik rendelkeznek ezzel kapcsolatos tanulmányokkal – de számíthat a fegyverhordozók segítsége is, főleg ha ők is képzettek. A személyes táblánk kezeli még a különböző fázisban utazó csomagjainkat, valamint a pénz útját is Londonból.

Londonban mindenkinek 2 ügynök segít: a megérkezett csomagokat ők tudják ügyesen értékesíteni úgy, hogy jól választanak a kínálkozó lehetőségek közül.

Az állatok, műtárgyak és újságcikkek más-más módon hozhatnak bevételt, de mindegyikre igaz, hogy a kitartók folyamatos növekedést érhetnek el.

Az állatkerteknél számít, hogy hányadik csomag kerül eladásra, a múzeumok műtárgytípus szerint gyűjthető tokeneket biztosítanak, az újságcikkeknél pedig plusz pontot jelent az írói tapasztalat a kék könyvek által.

A Londoni bevétel egy az egyben hírnévpontokra is váltható, vagy pénz formában átutalható a kalandor számára – amire gyakran nagy szüksége van. Azonban a pénz, ami nála marad a játék végén, csak harmadannyi pontot ér majd.

Az Amazonas Expedition egy gyakorlott játékosok számára készült, viszonylag összetett játék. A játékidő kb. 120 perc.

Lockup

Ahogy az ember játékgyűjteménye ötszáz példány fölé kúszik, és az általa közelről megismert játékok száma pedig eléri ennek a számnak a dupláját is, joggal gondolhatja, hogy nemigen éri már meglepetés. Sőt: annak sincs nagy valószínűsége, hogy egy nagyszerű játék olyan forrásból kerül az asztalára, amire kicsit sem számít. És mégis vannak csodák – vagy legalábbis furcsa fordulatok az életben.

tovább

Roll Camera!

– A „Játszóruhában” rovat rendkívüli adásának vendége a híres filmrendező, Bab Ilon, akinek legutóbbi filmje számtalan díjat nyert a tavalyi évben. Kérem, árulja el, sok nehézség árán készült el a Szerelem első látásra c. alkotás?

– Nos, nem, azt hiszem, elég szerencsések voltunk a forgatás során. Természetesen azért akadt néhány kisebb fennakadás. Talán ezek között említhetném, amikor a forgatási helyszínen logisztikai problémák következtében osztoznunk kellett egy karate-sportkörrel. De a gyerekek kedvesek és alkalmazkodók voltak, és nem is tartott sokáig az edzés. Igaz, ennek az is volt az oka, hogy végül a szomszédunkba egy katonai rezesbanda próbaterme települt. Azonban a remek gyártásvezetőnk ezt az akadályt is hamar elhárította…

tovább

Cape May

Vett már valaki játékot pusztán borító alapján? Vajon elegendő lehet-e egy vizuális benyomás ahhoz, hogy felkeltse a vásárlókedvet anélkül, hogy bármi is kiderülne a működésről? Nos, velem már előfordult, épp a Cape May esetén. Nem volt Kickstarter kampány, screenshotok és meggyőző videók, hosszan taglalt komponenslista, előzetes szabálykönyv. Amikor először megláttam a játékot, lényegében semmi más információ nem állt rendelkezésemre, mint a mutatós borító, mellette egy ismeretlen szerző és egy ismert grafikus neve, valamint a kiadóé, amely nem olvasható egyik megvásárolt játékomon sem. Mégis azonnal megnyomtam a gombot, és máris kívánságlistára, aztán onnan egy-két hónappal később a polcomra került.

tovább

Furnace

Amikor megismerkedtem a modern kori társasjátékokkal (ki sem mondom, hány éve volt ez – ijesztő távlat), azt gondoltam, hogy nehéz játékot kitalálni a legnehezebb feladat. És még akkor is hasonlóan vélekedtem, amikor próbálgattam a szárnyaimat, mint játéktervező. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy valóban kell egyfajta felkészültség ahhoz, hogy valaki egy igazán összetett, mechanizmusokat halmozó játékot csináljon, de semmiképp nem ördöngösség, ha egyszer elindul a vezérhangya. Ami igazán nagy feladat: egy könnyed, gördülékeny játékot kreálni, amely nem csalja be az erdőbe a játékosokat, hogy aztán feladatul kapják, hogy verekedjenek ki valahogy onnan, hanem egy igazán egyszerű, csomómentesre kevert szabályötlet mentén engedi őket játszani, hogy közben rájöjjenek, nem a szabályok bonyolultságán múlik egy játék nehézsége. Erre talán egyre kevesebb lehetőség is kínálkozik, hiszen a legtöbb viccet már hallottuk. És erre jön egy orosz fiatalember, és csinál valamit, amire elismerően csettintek – pedig ez olyan gyakran azért nem fordul elő.

Tovább

Masters of Renaissance

Egy-egy sikeresebb játék sorsa az, hogy idővel kártyajáték lesz belőle, és ha meg még mindig van benne lendület, akkor meg kockajáték. Legalábbis így ment ez uszkve 10 évvel ezelőtt, amikor egy játék „polcideje” jóval hosszabb volt, mint manapság. Néha a kártyás verziók nem is voltak gyengébbek, mint az eredeti mű – a Coal Baron (Glück Auf! – Szénre fel!) vagy a Castles of Burgundy kártyás verziói igen ügyesen, de talán kissé zanzásítva adják vissza az alap játékélményt. Nem is véletlen: a kis dobozos változatot általában az eredeti szerzők készítették, vagy legalábbis némi segítséggel. Napjainkra ez a divat megkopni látszik. Egyszerűbb egy új játékkal rövid távon sikereket elérni, mint egy olyan veretes címet létrehozni, aminek további változatai születhetnek.

Tovább

Mining Colony

Van egy különleges csoport a társasjátékok világában. Igazán nincs közöttük valódi kapcsolat. Sem mechanikai, sem tematikai értelemben nem tartoznak együvé, számomra mégis egyetlen kategóriát testesítenek meg, a “kis-nagy játékokét”. Tudvalevő, hogy a nagy, jobbára 30×30 cm-es kartondobozokban polcra került termékekért könnyebben ad ki sok pénzt is a vásárló. Minél kisebb a doboz, annál kevésbé foghat vastagon az árképzés ceruzája.

Tovább

Bad Company

Tegye fel a kezét, aki járt már úgy, hogy a gyereknek vett társasjátékot ő maga jobban élvezte, amint az ajándékozott! Ugye? És most tegye fel a másik kezét az is, aki már vett úgy a gyereknek (vagy a párjának) társasjátékot, hogy tulajdonképpen azzal önmagát is megajándékozta! Szerintem legalább az egyik karja mindenkinek a magasba lendült. Nos, ez nálunk sincs másképp. Matyi karácsonyra kapta a Bad Company c. játékot.

Tovább

Khora

Ha a filmalkotásoknál létezik „francia karakter”, akkor azt gondolom, hogy megengedhetjük magunknak, hogy a társasjátékoknál is beszéljünk ilyenről. Ez az általánosítás nem szükségszerűen érinti a mechanikai megoldásokat, de a termékek kialakítását feltétlenül. A francia kiadók kiemelt módon figyelnek a játékok látványvilágára, de nem a Kickstarterről ismerős harsány vizualitás, a túlburjánzó fantasy motívumok jellemzőek a kiadványaikra, hanem pusztán a törődés és a kreatív szemlélet. Jérémie Fleury grafikus munkái kiválóan példázzák a fentieket: aki látta már a Yamatai, az Océanos, a Fertility, a Histrio vagy akár a Deep Blue komponenseit, tudja, hogy miről beszélek. Élénk színek, részletgazdag, sokszor a képregényes és a valóságos között lavírozó ábrázolásmód, mélység és azonnal szembeszökő karakter – ezek ugranak be elsőre az összetett, jól komponált művek láttán.

tovább