Kairo

A Kairo (a finn Kimmo Sorsamo munkája) az első játékaink között volt. Mondjuk a tizenötödik. Nagyjából. A megvásárlásakor is éreztük, hogy nem egy egész estés programot jelent majd, de a játékmenet izgalmasnak tűnt, és akkoriban minden annyira új volt, hogy csak ámultunk. A téma lehetett az egyik legvonzóbb ebben a játékban. Különösebben nem kedveltem utazásaim során az arab világot, de valahogy a bazárok romantikája mindig könnyen levett a lábamról.

A Kairo központjában természetesen egy bazár és annak “benépesítése” áll.

Mindezt részben meglehetősen tematikusan, másrészt pedig teljesen absztrakt módon tárja elénk. A tábla egy falakkal zárt, parcellákra osztott kövezett udvart mutat, amelyre a játékosok különböző karakterű (színű) standokat állítanak, majd bővítik azokat további elemekkel, és igyekeznek minél több vevőt odacsábítani. Jellemző, hogy az egyik kioszk típus egy kávézó, amit kifejezetten csak a bazár kifőzdéknek fenntartott szekciójába lehet építeni, míg a pazar szőnyegeket, színes fűszereket, gyümölcsöket, réz- és porcelántárgyakat kínáló árudákat szinte bárhová a piac területén.

Nincsenek játékosszínek, csak -ikonok. A színeket ugyanis a fenti standtípusok foglalták le maguknak. Mint ahogy a vásárlókat is. Vannak tehát például piros vásárlók, akik a piros standoknál szeretnek vásárolni, és ezért piros pénzt költenek(!). Ez tehát az absztrakt rész. Azonban más fordulatok – mint például a kikiáltókártya, aminek a segítségével a közelebbi standtól a távolabbi sajátomhoz csábíthatom a vevőt, vagy az a baksis, amit azért kapunk, ha egy másik játékos tulajdonában lévő bódéhoz irányítjuk a vásárlót – viszont nagyon is tematikusnak tűnnek.

A körünkben hol építési engedélykártyákat húzunk (kettőt, esetleg egy kikiáltóval párban egyet), hol vevőt csábítunk (a hasonló színű, hozzá legközelebb eső árudához), hol pedig építünk: főstandot vagy bővítményt. Az építéskor mindig annyi (megfelelő színű) pénzt kell fizetnünk, ahány elemből álló lesz a standunk az akció után. Az egyre magasabb költségekért cserébe egyre nagyobb pontmennyiségre is számot tarthatunk – ugyanis a bővített stand minden egyes eleméért 1-1 pont jár. Valamint – ha éppen ezzel az akcióval az adott típusú standok között a legnagyobbat sikerült felhúznunk, vagy éppen csak behoztuk azt, aki eddig a legnagyobbat építette, 2-9 pontot is begyűjthetünk egy arany- vagy/és egy ezüstérem token felvételével. A díj azonban nem örök életre szól. Amint valaki szintén eléri az adott standméretet, az ezüstérmet át kell adjuk számára, ha pedig megelőz, az aranyérmet is. Ilyenkor az illető mindig megkapja az érem pontértékét és le is lépi a Kramer-létrán. Mint ahogy mi is megkapjuk ismét, ha visszahódítjuk az elsőséget, vagy csak beérjük az elsőt. Ezek az egymás közt adogatott tokenek az építésekért járó pontok mellé komoly jutalmat jelentenek, érdemes ügyesen kihasználni őket.

Ez a jutalmazási módszer az egyik legizgalmasabb mechanizmus a játékban.

A másik apró, de érdekes megoldás a vevőkhöz kapcsolódik. A hat különböző (színű) vásárlóbábuból ugyanis egyszerre csak 5 van a bazár területén, a hatodik mindig azon kívül ácsorog. Viszont abban a pillanatban, ha valamely vevő elcsábításával (az adott színű standhoz rendeltük az adott színű figurát) pénzhez jutottunk, máris le kell cserélnünk a bent lévőt (azt, aki éppen akciózott) a kint lévőre. Ez a kombinációs lehetőség együtt azzal, hogy olyan standhoz nem hívható vevő, aki előtt már áll egy, megint csak remek fordulatokkal szolgálhat.

A grafika nem kiemelkedő, de egyáltalán nem csúnya. Korának pasztell megoldásait mutatja, de látszik, hogy Oliver Schemmer (Escape, Fresco, Noblemen stb.) illusztrátort ha engedik, ügyesen rajzol. Ha a címlap érdekes módon nem is olyan szemet gyönyörködtető, csupán korrekt és jól komponált, a standok lapkái és a kikiáltókártyák kifejezetten látványosak, részletgazdagok és hangulatosak. Sajnos kevés olyan elem van a dobozban, ahol Schemmer úr igazán meg tudta mutatni ilyen irányú képességeit. A funkcionalitás tekintetében viszont szintén jól teljesít az interfész, a tábla például annak ellenére is áttekinthető, hogy maga a játék a véletlenszerű térrendezésével igen kaotikus helyzeteket is képes teremteni.

A Kairóban elenyésző a szerencse szerepe (pedig családi játékról van szó).

A Kairóban elenyésző a szerencse szerepe (pedig családi játékról van szó). Egyedül az építkezés területi engedélyét jelentő kártyák felhúzásánál (4 felcsapott kártyából vagy a pakli tetejéről választhatunk) jelenik meg a véletlen, de ezt is könnyen ki lehet váltani, ugyanis 3 tetszőleges kártya eldobása által bármely területre megkapjuk az engedélyt. (Mintha ez a korrupciógyanús megoldás is erősítené a tematikát.) Ezáltal kifejezetten elmejátékkal van dolgunk, még ha nem is irtózatosan mély értelemben.

Az újrajátszhatóság viszonylag magas értéken áll, miközben mégis van annyira repetitív és kiismerhető az a néhány akciólehetőség, amivel élhetünk a parti során, hogy egyáltalán nem ajánlom olyanoknak, akiknek kevés játékuk van, vagy szeretnek egymás után több partit is játszani ugyanazzal a játékkal. Viszont így, hogy csak ritkán, akár évek múltán kerül asztalra 1-2 parti erejéig, a Kairo nagyon szórakoztató. Természetesen ma sem várunk tőle egész estés szórakozást, de egy-egy amolyan “uzsonnajáték” után mindig jó érzéssel pakoljuk fel újra a polcra.

7/10