Coffee Traders

Sok módja van annak, ahogy egy játék felkeltheti az érdeklődésemet. Gyakori, hogy egy már bizonyított szerző új darabjáról van szó, vagy éppen egy bizonyos sorozat új epizódjaként tálalják az új kiadványt. Nem ritka az sem, hogy a téma vonzza a figyelmemet, vagy éppen az asztalkép, netán egy ajánlás mutat rá, hogy majdnem elsiklottam valami érdekes felett. A Coffee Traders kivételes esetként egyszerre több fronton támadott, és villámháborúval nyert meg magának. Már arra sem emlékszem, hogy mi volt az első impulzus, csak hogy a kívánságlistám első helyére került – és mivel hál’istennek nem Kickstarter játékként látta meg a napvilágot, nem is kellett sokat várnom rá. Úgy adódott, hogy születésnapi ajándékként a feleségem lepett meg vele. Na jó: nem voltam meglepődve… Így aztán az ünnep megkoronázása volt a Coffee Traders kipróbálása is. Mondhatni, egyébként is főfogásként kívánkozik az asztalra.

Igazán impozáns méretei és ragyogó, mégsem szemkápráztató színei beterítették a kibővített ebédlőasztalt, ahogy azt kevés játék teszi. Volt is némi szertartásosság abban, ahogy végül elfoglaltuk a helyünket körülötte. Egyes Lacerda játékoknál tapasztaltam hasonló tekintélyparancsoló légkört, bár a Coffee Traderst szerencsére nem lengi körül az az elitista szellem, ami fokozott elvárást támasztana a mű iránt. Mindazonáltal nem csupán az asztalkép láttán ötlött fel bennem a portugál szerző életművével való hasonlatosság érzése. De ami igaz, az igaz, mintha a két remek illusztrátor (John Rabou és Daan van Paridon) is leckéket vett volna Ian O’Toole-tól.

Ők ketten elsősorban egy hatalmas központi táblát rajzoltak, amit ural az öt nagy kávétermesztő vidék, Brazília, Guatemala, Columbia, Etiópia, valamint Indonézia egy-egy ültetvénye, a sematikus ábrák mellett gazdagon illusztrálva apró életképekkel. A tábla két oldalán további, jobbára statisztikai értékmutatókra hajazó szekciók találhatók, ahol a színek a fenti területek palettáját követik, valamint öt kisebb, „odavetett cetlin” a játék megidézi a belga Antwerpent is – minden idők legnagyobb kávékereskedő városát. Mindazonáltal nem a központi tábla a legkülönösebb a Coffee Traders komponensei között. A hatalmas személyes táblák mindent visznek. A már-már könyvelési főkönyvekre hajazó puritanizmus, a pasztell színekkel és itt-ott egyenesen kézírással operáló stílusválasztás telitalálat. Nemcsak passzol a témához (miszerint nemzetközi kávékereskedők vagyunk a múlt század második felében), de különleges, karakteres, és ügyesen vezeti a játékosok szemét. Ilyen körülmények között az egyszerű, 2D ikonok is megélnek, az infografika remekül teszi a dolgát, a szimbólumok egy-két kivételtől eltekintve azonnal érthetők, és igazán üdítő, hogy a játékosszínek és a tábla egyéb, jobbára az öt fontos területhez kapcsolódó színek nem ütköznek egymással.

A személyes táblák grafikáját azonban nem csak a tematika és a jó ízlés diktálta.

Elsősorban az ő feladatuk, hogy végig vezessék a játékosokat a játékmeneten. A három időponthoz (1970, 1975, 1980) kapcsolódó 3 fordulónkban 6-6 fázist játszunk, és minden egyes fázisnak külön területe van a személyes táblákon. A hozzájuk rendelt mechanikák nagyobb része nem újdonság, de azért friss ötletekben sem mutat hiányosságot a Coffee Traders.

Az első fázisban igen egyszerűen akciókat végzünk, választva a felvonultatott 5 lehetőség közül, és felhasználva erre a rendelkezésünkre álló 3 ún. akciókockát. Az akciók révén ültetvénylapkákat helyezhetünk az egyes szövetkezeti területeken, munkásokat delegálhatunk az ültetvényekre, cibetmacskákat foghatunk Szumátrán, felvehetünk pénzt, vagy egyenesen szaporíthatjuk a szamárállományt. Az akciókat egyesével, egymás után végezzük, de bármelyiket bármennyiszer kiválaszthatjuk. Az ültetvénylapkák között minőségkülönbség van (ezt némi méretkülönbség is illusztrálja), így ezek csak bizonyos szövetkezeti mezőkre helyezhetők le, de követni kell bizonyos sorrendet is a felhasználásuk és a telepítésük során. Némelyik pénzbe kerül, mások pedig mindenféle bónuszokkal ajándékozzák meg a tulajdonosukat.

A második fázisban a saját munkásaink kiküldése van soron, elsősorban azért, hogy minden egyes ültetvényünkön dolgozzon valaki, ugyanis a parlagon hagyott területekért komoly büntetést kell fizetnünk a szövetkezet szabályai szerint. A játéknak ezen aspektusa már-már kooperatív elemeket emel be a mechanizmusok közé. Ugyanis amíg az egyes országokban elfoglalt ültetvények (és azok kvalitása) egyértelműen területfoglaló jelleggel vannak jelen, az általuk meghatározott termésmennyiség automatikusan a közösbe kerül, és egy viszonylag agyafúrt elosztási rendszer szerint részesednek csak azok, akik a betakarításban és a kereskedelemben is részt vesznek. Aki kimarad, az lemarad – ha nincs ki átvegye a termést, elúsznak a lehetőségek.

Meglehetősen tematikus megoldás, mint ahogy ez sokszor előfordul a Coffee Traders esetében.

A harmadik fázisban is több dolog végezhető, akárcsak az elsőben. Egyrészt épületeket húzhatunk fel az ültetvények mellett, másrészt ekkor küldhetjük el a kereskedőinket a termőföldekhez, hogy jó pozícióba kerüljenek a szétosztáskor. Ezek az akciók mindig pénzbe kerülnek, és fogyasztják a táblánkra előre odakészített kereskedő- és épületfigurákat. Az utóbbiak mindenféle bónuszokat hoznak már a felemelésükkor is, de ha jó helyet sikerül találni nekik a főtáblán, akkor további pozitív hatásuk is lehet. Itt kell megemlítenem a játék egyik izgalmas sajátosságát. A felhasználható vagyonunk (company supply) mellett a személyes táblánk felkínál egy ún. bonus supply csomagot is, amelyben mindig 3 dolog szerepel: egy plusz akciókocka, egy plusz kereskedő, aki az építésekhez és a kereskedelmi kiküldetéshez is kell, valamint 3 pénzérme. Ezek közül kettőt (bármelyik párosításban, de csakis kettőt) használhatunk el a fordulónk során. Azaz pl. ha egy negyedik akciót is végeztünk az első fázisban, és négy helyett öt kereskedőt dolgoztattunk a harmadikban, a plusz vagyonhoz már nem nyúlhatunk ebben a fordulóban. (Ezt a plusz pénzt egyébként is minden alkalommal vissza kell termelni, különben komoly büntetést ró ki ránk az anyavállalatunk.)

Ebben a bizonyos harmadik fázisban megint csak ellibbent előttem Vital Lacerda szelleme. Ugyanis ha egy játékos elvégez egy akciót, a többiek sorban követhetik a tettét – azonos területen és formában, de más költségért (elég egy kávét fizetni azért, hogy építhessünk egy épületet, vagy delegáljunk egy kereskedőt ugyanoda, ahová játékostársunk is). A módszer ugyan egyértelműen húzza a játékidőt, de komoly lehetőségeket teremt mindenki számára, ráadásul növeli a játék különös, félkooperatív érzetét és az interakció mértékét.

És a negyedik fázisban elérkezik a betakarítás.

Ekkor sorban, minden területen leszüreteljük a nagyszerű arabica kávét, és elosztjuk azok között, akik kereskedelmi kirendeltséget létesítettek már a területen, illetve jelen vannak kereskedőikkel a kávészüret alkalmával. A megszerzett kávémennyiséget típustól függően a színes raktársávokon írjuk jóvá. A betakarítás a szumátrai területen pusztán a jelenlévő, saját színű cibetmacskák számától függ; míg a valóságban ezek adják a méregdrága kopi luwak kávé alapanyagát, a játékban a dzsóker kávétípusért felelősek, amely végül is egy hatodik szín a palettán. Ebben a fázisban jut érvényre az az előrelátás és igyekezet, amellyel elfoglaltunk előnyös pozíciókat az egyes ültetvényeknél, tehát a kereskedők delegálása és a kereskedőházak létrehozása. Természetesen mindenhol képtelenség jelen lenni, pláne kiemelt szereplőként, így a tervezés komoly szerephez jut.

Elmesélem az elosztási metódust, mert szerintem érdekes. Minden egyes megművelt (ültetvénylapkával és dolgozóval ellátott) parcella egységesen 3 kávét termel. Függetlenül a terület minőségétől. (Íme egy újabb kooperatív elem: ha a többiek elhanyagolják a az egyik területet, kevés termőterület lesz aktív, így az ültetvény kevés termést hoz – hiába a dominancia, nem sok jut a jóból.) Ezek után minden kereskedőház tulajdonosa elvehet egyet-egyet a termésből, majd az, aki a kereskedelmi táblán – pénzért – az első helyet szerezte meg, szintén igényt tarthat egy kávéra. Ezek után kell elosztani az itt sorakozó kereskedők közt a maradék termést. Mivel ez sorban történik, az elsők megint csak előnyt élveznek.

Könnyen megjegyezhető, fairnek nevezhető módszer, amellyel a közösből az visz el többet, aki többet invesztált.

Az ötödik fázisban lényegében a kávék felhasználása, „elköltése” következik. Erre alapvetően két lehetőség kínálkozik: vagy a játék elején (viszonylag bonyolultan, de meglehetősen igazságosan) megszerzett szerződéslapkákat tudjuk kiszolgálni, vagy pedig közvetlenül tudunk szállítani a világ minden táján jelentkező igénylőknek Bécstől Szöulig. A szerződések nem csak pontokat hoznak, de újabb lehetőségeket is szabadítanak fel, így az sem biztos, hogy adott játékhelyzetben a legértékesebb teljesítése lesz számunkra a leghasznosabb. A kisebb megrendelések pedig a szerényebb pontjutalmakon túl pénzt is hoznak, valamint részvételt jelentenek egy másik területfoglalós versenyben (hiszen fontos lesz később, hogy ki adott el többet az adott városban).

Azért mondom, hogy „másik területfoglalós versenyben”, mert a kávétermelő területeken már az első pillanattól zajlik az egyik. Ebben a lehelyezett épületekkel (mindegyik 1 pontot ér) és ültetvénylapkákkal veszünk részt – és az utóbbiak esetében itt lesz jelentősége majd a lapka minőségi értékének. Egy 3-as értékű lapka ugyanis 3 pontot, azaz 3 épületnek megfelelő pontot ér. Azonban a nagyobb lapkák lehelyezése természetesen nehezebb feladat: nem csak azért, mert van egy meghatározott hozzáférési sorrend a személyes táblán, hanem mert kell hozzá csacsi vagy kocsi. A csacsi egy fura valuta a Coffee Tradersben. Tematikai szempontból az egymástól távolabb lévő parcellák összekötésére szolgál, de nehezen megszerezhető mivolta miatt a túl gyors területfoglalásokat, illetve az értékes ültetvénylapkák lehelyezését korlátozza. A teherautó pedig maga a kincs. Mondjuk úgy, hogy „extra csacsiértékkel bír”, de cserébe a megszerzése is extra erőfeszítéseket kér.

Az ötödik fázis lehetőséget nyújt némi konvertálásra is, azaz változó arányban beválthatjuk az egyik kávétípust a másikra (kezdetben ez 4:1 rátát jelent), de vásárolhatunk is kávét, pénzért.

A dzsókernek számító kopi luwak kávét 1:1 arányban válthatjuk, de megfontolandó, hogy ne kereskedjünk-e inkább vele, ugyanis a világ kávépiacai általában nagyon jó árat fizetnek érte.

Végül a hatodik, „takarítási fázis” zárja a fordulót, ami azért tartogat izgalmakat is. Egyrészt ekkor minden olyan kávémennyiséget elveszítünk, amit nem tudunk elraktározni (érdemes tehát raktárépületeket is építeni a harmadik fázisban), másrészt pedig a játék megköveteli, hogy a bónuszként felhasználható 3 pénzérmét mi magunk termeljük vissza. Ha ez nem sikerül, nem csak komoly büntetésekre számíthatunk, de nyilvánvalóan kevesebb pénzzel gazdálkodhatunk a következő fordulóban – mint alapköltségvetés.

A játékban van még egy kissé matricaként ráragasztott, de kétségtelenül jól integrált belső mechanizmus. Ez az ún. Arabica Track, amely azt hivatott forszírozni, hogy igyekezzünk mind az öt területen belefolyni a kávékereskedelembe. Az ültetvények színének megfelelő sávokon érdemes előre haladni a pontokért, és egyes bónuszokért is, amelyekhez általában úgy jutunk hozzá, ha mind az öt jelölőnk elhagyott egy bizonyos határpontot. A látszólagos mellékszál hamar fontos versennyé válik a játékban, ezt szinte lehetetlen mellőzni, ha valaki nyerni akar.

Nos, ezt a hat fázist háromszor érintjük a játék teljes ideje alatt, ami nem rövid, nekünk 3 fővel sem sikerült még 3 óra alá nyomnunk. 4 játékossal egyértelműen tovább nyúlik a parti, de talán kevésbé AP-s fickók így is végig mennek a feladatsoron 3 óra alatt. Nehezen tudom elképzelni a rövidebb játékidőt. Emellett a Coffee Traders nem száraz, így az a három óra sem érezhető hosszúnak. Öt fővel semmiképpen nem ajánlom, bár nem próbáltam még, mint ahogy a két fős játékmódot sem, pedig a doboz ajánlatát meghazudtolva (ott csak 3-5 fős játéklehetőség olvasható) van hivatalos kétszemélyes játékszabály is a dobozban.

A magasabb játékosszám sűrűbben előforduló konfliktusokat hoz a játékba, de a megnövekedett interakció bővebb terméssel is kecsegtet, így a lehetőségek is elérhetőbbé válnak a helyezkedésre.

A háromszemélyes mód azonban mindenképpen jobban engedi a tervezést.Olvastam véleményeket, amelyek részben a szabályfüzet szerkesztését, részben pedig az újrajátszhatóság szintjét kritizálják. Nos, az elsővel semmiképpen nem értek egyet. A Coffee Traders szabályfüzete nem csak szép, de jól szerkesztett és érthető is, így vállvetve a táblák remekbe szabott grafikai kivitelezésével (interfész) igazán nem lehet ok a panaszra. Nálunk legalábbis nem volt ilyen. Az újrajátszhatósággal kapcsolatban már óvatosabban nyilatkozom. Egyrészt azért, mert nálam ez sosem komoly szempont, hiszen a legtöbb játék legfeljebb fél tucatszor kerül az asztalunkra, pláne az ilyen egész estés kalandok. Másrészt mindössze három partin vagyunk túl, és a fenti probléma megítéléséhez ez nyilvánvalóan kevés. Azonban tény, hogy van a Coffee Tradersnek egy nyilvánvaló karaktere, ami előnyként és hátrányként is felfogható.

Számomra egyértelműen előny, hogy a személyes tábla hathatós segítségével (v.ö. játékossegédlet) a játék nagyon pontosan végig vezet a teendőkön, az egyes fázisok pedig mindig csak meghatározott lehetőséghalmazhoz engednek hozzáférést – nagyon kis kitekintéssel a bónuszok által. Ez egyáltalán nem zárja ki a hosszú távú tervezés lehetőségét, ellenben elveszi az ilyen típusú játékokra jellemző lehetőségcunami nyomasztó és AP-generáló hatását, valamint segít megérteni az egész gépezet logikus működését. Cserébe azonban rávesz, hogy egy kicsit mindennel foglalkozzunk.

Tehát a mechanizmusok erdejében az optimalizálás sokkal fontosabbá válik, mint az egyes területeken kiugró teljesítménnyel előre törni.

Ez így kétségtelenül előrevetíti a kevesebb győzelmi útvonal, ergo a gyorsabb kifulladás veszélyét, de közel sem biztos, hogy ez valós veszély. Tény, hogy az eddigi tapasztalataim szerint minden játékos kicsit hasonlóan viselkedett a partik során, de talán csak egyikünk sem volt olyan bátor, hogy felvállaljon szélsőséges megoldásokat. Mindenesetre ez a játékstílus kicsit sem rontott az élvezeti értéken.

A Coffee Traders-szel kapcsolatban muszáj elmondanom, hogy az asztaltársaság (jelentősen változó összetételűek voltak) egyes tagjai sokkal könnyebben vették az akadályokat, míg másoknak jobban meggyűlt a bajuk a rendszer átlátásával. Hasonlóan gyakorlott játékosokról van szó, mégis jellemzően vagy túlzónak, vagy korrektnek érezték a BGG igen magas, jelenleg 4.18, korábban 4.38-as nehézségi értékét. Jómagam azok között vagyok, akik 3.8 fölé semmiképpen nem tenném a mércét. Ennek persze nincs különösebb jelentősége, hacsak nem annak bizonyításában, hogy bizonyos struktúrák közelebb állnak egyes játékosokhoz, a beállítottságunk meghatározza, hogy mely mechanizmusok fogadhatók be könnyen vagy nehezebben, tulajdonképpen függetlenül az összetettségtől, de nem függetlenül a szerző gondolkodásától.

Éppen ezért alig várom, hogy egyszer kipróbálhassam a szerzőpáros (Rolf Sagel és André Spil) korábbi játékát, a Wildcatterst, amihez még nem volt szerencsém. A Coffee Traders alapján ugyanis úgy tűnik, hogy épp az én szájam íze szerint főznek.

10/10