Papua

Ha Matyi gyengéje a steampunk és a léghajók, akkor az enyém a felfedezés és a hajózás. Ezáltal bizonyosan jobban ki van élezve a figyelmem az ilyesfajta témákra – bár ez azért nem jelenti azt, hogy minden ide vágó társasjátékot azonnal megvásárolok. Viszont mi mással magyarázhatnám, hogy megakadt a szemem egy igencsak agyonhallgatott játékon, a Papua címűn? Sem a szerzők, sem a Devir kiadó termékei úgy általában nem voltak fókuszban nálam, és arra sem emlékszem, mikor került fel a kívánságlistámra. Azonban minél többet tudtam meg róla, annál inkább szerettem volna magaménak tudni.

Végül az eBay segített: egy bontatlan példányt sikerült vásárolnom Angliából. A család azonnal megkedvelte: ahogy illik, először a látványvilága miatt. Viki még semmit nem tudott róla, de azonnal előre vette az ő kívánságlistáján. Matyi is csak a szabálymagyarázatnál hátrált meg egy kicsit – bizonyos elemeit kissé bonyolultnak, nehezen megjegyezhetőnek tartotta, és ezzel talán egyet is érthetek vele. Mindenesetre azóta – kevés kivétellel – kettesben játszottunk vele, de így is nagyon szerethető,

egy igazi ritka kincs. Hadd mesélek róla:

A TÉMA:
Ugyan a szerzők a 19. század végét jelölik meg a sztori hátteréül, de nekem a borító és az egyéb illusztrációk inkább a 20. század 20-as vagy 30-as éveit idézik. Már csak azért is, mert az említett korai időpontban Új-Guinea területén elsősorban a kopra- és a kókuszdió kereskedelem miatt folyt a dulakodás a nagyhatalmak között (ebben az időben pl. egyike volt a Német Birodalom viszonylag kevés gyarmatának), márpedig a Papua játék sokkal szelídebb húrokat penget. Itt felfedezők vagyunk, akik a hatalmas sziget keleti részét ritka állat- és növényfajok felkutatásáért járjuk be keresztül-kasul, és ennek kapcsán igyekszünk életben maradni az ismeretlenben, törzsi segítőkkel bővíteni az expedíció emberállományát, majd hazatérni egy különleges kollekcióval, mielőtt teljesen elfogy az erőnk.

A JÁTÉKMENET:
Öt dobókockával és öt csapattaggal (meeple) vágunk neki a kalandnak (ezek a számok később változhatnak). A fordulók első fázisában újra setupoljuk a táblát és a kártyák kínálatát, majd a második fázisban a legtöbb energiával rendelkező játékos (csoportja) kezd. Dob a kockákkal, és nagyon imádkozik, hogy ne dobjon „katasztrófát”. Ez egy koponyával jelölt csapásoldal, ami minden más esetben nullát jelöl. A csapás az egyik emberünket érinti, és ha nem tudjuk kifizetni pénzzel a gyógyíttatását, bizony el kell búcsúznunk tőle, a saját készletünkből a közös készletbe kerül vissza. Ezek után a fennmaradó kockákkal kell kezdeni valamit. Bár a pénz itt is jól jön:

1 pénz segítségével ugyanis egy értéket növelhetek vagy csökkenthetek bármelyik kocka esetében.

A kezdőjátékosnak igaz pionír szerepe van: 1 vagy több munkást delegálhat a 6 akcióhely egyikére, a játéktáblára. A munkást delegáló kockával azonban rögvest ki is jelöli annak az akcióhelynek a számát (ha 3-as kockát dob el érte, akkor az a terület ebben a fordulóban a 3-as lesz – így oda helyezi a 3-as lapkát), valamint az az aktiválás sorrendjét is (ez a helyszín vélhetően harmadikként kerül majd sorra a következő fázisban). Ezt így megteheti akár mind az 5 számmal ill. kockával, de a 6 hely közül az egyik – fordulónként változóan – sosem érhető el. A következő játékos szintén dob a kockákkal, és ha maradt még számmal nem megjelölt terület, neki is van lehetősége a „számozásra”, különben pedig az előző játékos által kiosztott számlapkák szerint tudja lehelyezni a figuráit az egyes akcióhelyekre. Ez a második fázis addig tart, amíg minden játékos lehelyezett annyi munkást amennyit csak akart vagy tudott (nem érdemes mindig mindegyiket elküldeni, ezt érdemes megjegyezni). Zárásul a játékosok annyit hátra lépnek a furcsa fordított pontozóskálának tűnő sávon, ahány munkásuk a táblára került – bár ezeket a lépéseket meg lehet váltani halak eldobásával, azaz a fáradtságot kompenzálni némi élelemmel.

A harmadik fázis maga az akcióvégzés. Ekkor – a kockák értékei nyomán kialakult számsorrendben – egyenként végre kell hajtani az egyes területek akcióit, egymás után mindenkinek, akinek a munkása jelen van az adott helyszínen, majd kezdődik minden elölről.

Az egyes területek mind más és más funkcióval bírnak, és mind más és más módon hoznak eredményeket.

Valahol a lehelyezett munkások száma számít abban, hogy ki nyeri el az akciót, máshol mindenkire vonatkozó kockadobások kapcsolódnak az aktuális „naplókártya” szimbólumához, és így derül ki az eredmény. Az egyes fordulóra felcsapott három felfedezéskártya, amiket mindenféle készletekben lehet és érdemes gyűjteni, azé lesz, aki a legtöbb emberrel és pénzzel licitál a paravánja mögött – azokkal a munkásokkal, akik nem kerültek a táblára az előző fázisban! A halászatnál pedig szintén a kockákkal dobunk, majd a legnagyobb értékből a legkisebb levonásával (+ ahány emberünk halászik) fogunk ki bizonyos mennyiségű halat. Persze a kockák értéke mindig módosítható, ha van hozzá elegendő pénzünk.

AMIÉRT TETSZIK:
A Papua csupa olyan elemet használ, amiket tulajdonképpen már ismerhetünk más játékokból, de olyan kombinációban és olyan módon alkalmazza ezeket, hogy az végül egy teljesen új, összetett játékmechanizmust eredményez. Ugyan kiirtani nem tudja (és nem is akarja) a szerencsefaktort, de ügyesen megteremti azt a kockamódosító eszközt, ami nem annyira szűk erőforrás, hogy tényleg félnünk kellene a használatától. Mert a játék lényege itt nem az, hogy kezdjünk valamit a dobott értékekkel. Hanem hogy ha lehetséges, ügyesen állítsuk be az akciók egymásutániságát. Ennek következtében a halak is hamar felértékelődnek, hiszen az energiánk fogyása nem csak a játék végét hozza el idővel, hanem folyamatosan befolyásolja az aktuális erőfölényt. És a mechanikai sziporkákon túl továbbra is nagyon tetszik a látványvilága is.

A kártyák, a paravánok és a tábla illusztrációival, színvilágával azonnal megteremti a békeidők expedícióinak legendás korszakát, megidézi a nagy utazók útleírásait, a kincskereső filmek képsorait.

ÖSSZEFOGLALÓ:
Ennek a kincsnek épp úgy örülök, mintha magam is a dzsungelben leltem volna rá. Különleges darab, amit magas produkciós színvonal jellemez. Mi az ún. „kis-nagy” játékok között tartjuk számon, azaz az olyanok között, amelyek ugyan nem kérnek sok helyet az asztalon, még a dobozuk is az átlagnál kisebb, mégis teljes, amolyan egész estés játékélményt nyújtanak, épp mint egy nagyobb projekt. Lehet egyszerűen is játszani, kissé sodródva a véletlen hullámain, de a döntéseknek komoly súlya is lehet, ha észrevesszük a messzebbre kiható következményeket. 3-4 fővel kicsit jobb játszani, mint ketten, de az utóbbit is szeretjük, lévén kevésbé konfrontatív, valamint jobban kiszámítható. A hat akciótípus mint hat minijáték működik, ezért az egyes „alszabályok” elsajátítása és az azokkal való számolás nem feltétlenül gyerekjáték (bár nem is ördöngösség). Mindenesetre valóban csak 10 éves kor felett ajánlom. De akkor nagyon.