Monasterium

Úgy érzem, hogy a fejlődés számlájára kell írnom, hogy míg egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy bizonyos játékokon mit szeretnek mások, milyen szempontok alapján válogatnak, addig egyre inkább kikristályosodik, hogy mely játékok azok, amik nekem valók, mi az, ami miatt felkapom a fejem egy új megjelenés esetén. Mert hát hogy is magyarázzam másként azt, hogy jellemzően slágerré lett néhány olyan mű, amit én némi tipródás és információszerzés után egyszerűen kiraktam a kosaramból, de olyanok meg benne maradtak, amiket szinte első látásra választottam ki magamnak, és ma is tökéletesen meg vagyok velük elégedve (annak ellenére, hogy alig hallani róluk)? Mindenesetre az egyre magabiztosabb és pontosabb választásaimnak az asztaltársaságom örül, a pénztárcám és a polcok kevésbé. A gyűjteményben pedig van néhány különleges darab, amolyan „hidden gem”. De vajon én vagyok érzékeny ezekre a művekre, vagy egyszerűen vannak jó játékok, amiket sikerül eljuttatni a vásárlók elé, más hasonló jókat pedig nem? Miért csaptam rá azonnal a Monasteriumra, és miért nem ez a játék kúszik fel nagy sebességgel a népszerűségi listákon?

Azt hiszem, hogy a Monasterium kapcsán elsőként a tematika fogott meg. Mondhatni, hogy márpedig az mindennél unalmasabb és tán öreges is, mégis engem a mai napig el tudnak varázsolni ezek a kedélyesre hangszerelt történelmi témák. Azok, amiket a német grafikusok idestova tizenöt éve festenek már dobozokra és táblákra, kártyákra és tokenekre, és amik mögött az általában nem sok rokoni vonással rendelkező mechanizmusok húzódnak. Általában. Mert való igaz, hogy kevés a tematikus játék, még az olyanból is kevés van, ami legalább összedolgozik a rávetített képpel. Ilyen szempontból viszont a Monasterium kivételnek tűnt már az első látásra is. A sokat látott Dennis Lohausen által ügyesen felfestett világban, amelyben egy zöldellő tájon egymást érik a falatnyi kolostorok, ahol derűs szerzetesek piszmognak a napi teendőik felett, csupa olyan mechanikai elem kapott helyet, ami legalábbis igyekszik segíteni ezt a hangulatkeltést, próbál mindvégig a téma által meghatározott mederben maradni.

Az eredmény nem tökéletes, de üdítő a sok ügyetlen próbálkozás mellett.

A háttérsztori szerint mindannyiunknak egy-egy szerzetesiskolája van, ahol sok neveltünk sorsa még kétséges. Egy lovasszekérrel promóciós útra indulunk hát, hogy a tündéri völgy tündéri kolostoraiban elhelyezzük az ifjú novíciusokat, ezzel növelve iskolánk reputációját. Célunk lesz tehát, hogy a központi szekérfiguránkkal akár többször is végig masírozzunk a „kolostorok útján”, és minél több emberünket jó pozícióba állítsuk az öt intézményben. Az iskolát a személyes táblánk jelképezi, a lehetőségek tárházát a viszonylag nagy és igen szépen kidolgozott központi játéktábla, az isteni gondviselést pedig jó néhány dobókocka.

Az utóbbiakból kezdetben mindenkinek van egy saját színű példánya, és (játékosszámtól függően) 2-5 fehér színűje, ami tulajdonképpen mindenkié. A forduló első fázisában a játékosok dobnak a kockáikkal, majd kiválasztanak egy értéket, és az ahhoz kapcsolódó összes kockát (színtől függetlenül) játékossorrendben felrakják a játéktábla alsó részén kijelölt kockahelyekre. Ezt a kockadobást, kiválasztást és lerakást addig ismétlik, amíg le nem rakták az összes kockájukat, létrehozva egy közös „dicepoolt”, azaz kockakészletet, amelyből majd mindenki választhat. (Minden játékosnak fordulónként egyetlen újra dobási lehetősége van.)

A második fázisban legfeljebb 3 egyforma kocka vehető el az egyik területről a semlegesek közül, de ha ott van egy saját színű kockánk, akkor kénytelenek vagyunk azt az egyet először elvenni – viszont más sosem használhatja fel a mi kockánkat. A felvett kocka értéke szerint aktivál egyet valamelyik oszlopból a személyes táblánkon. Ezek 1-től 5-ig vannak számozva. (A 6-os kocka dzsókernek számít, és abból egyszerre csak egy vehető el.) Az öt oszlophoz eredendően csak egyetlen akció tartozik, de ezek a lehetőségek idővel szép lassan bővülnek. Ugyanis amint – lényegében csak az 1-eshez kapcsolódó akcióval – szép lassan elmozdítjus a novíciusainkat a személyes táblán elfoglalt helyükről, azok felszabadítanak újabb akciólehetőségeket. Némelyikük bármennyiszer, más csak körönként egyszer aktiválható, sőt, a legalsó sorban lévők pusztán folyamatos pontszerző képességet adnak, amint az illető oszlopot vesszük igénybe a későbbiek folyamán.

A Monasterium több erőforrást is használ. Az egyik legfontosabb a befolyásjelző, amit egy nemesember vagy magas rangú egyházi ember festménye szimbolizál.

Nem véletlen: lényegében ajánlások kellenek a kolostori munkához. Pláne, ha a buzgó szerzetes kifejezetten a kápolnában szeretne elhelyezkedni! Az ilyen állásnak viszont bőven van pozitív hozadéka is, ugyanis később már ő is ajánlhat az iskolatársai közül valakit, így nem kell feltétlenül a szekér jelenléte, hogy az iskolaigazgató személyesen protezsálja az illetőt. Mint ahogy később a kolostori belső munkahelyekhez is kell, hogy egy ismerős dolgozzon a dormitoriumban, a scriptoriumban, vagy éppen a műhelyekben, istállókban. Az ő bejuttatásukhoz már más erőforrás felhasználására is szükség lesz, szerszámokra, kódexekre, rózsafüzérekre, vagy éppen egy-egy üst forró levesre. (Na jó, azért tényleg vannak túlkapások itt is.)

További érdekes erőforrás még a játékban az ólomüveg ablakrészlet. Minden egyes kolostorban más és más mintázatút gyártanak, a jellemző foglalatosságukhoz passzolót. Ezek megszerzése elég kacifántos módon történik, legalább három különböző módon választhatunk közülük (abból a kolostorból, ahová épp elhelyeztük az emberünket, minden olyan helyről, ahol van már novíciusunk a kápolnában, illetve bárhonnan). A tarka üvegeket jelző kis lapkák ekkor az iskolánk hatalmas ablakának részeivé válnak, és egy egyszerű, de ügyes szabály szerint elhelyezve ezeket különféle bónuszokhoz, vagy épp konkrét győzelmi pontokhoz juttatnak bennünket.

Érdekes tapasztalat, hogy aki kevésbé használja az ólomüveg adta lehetőségeket általában rosszabbul jön ki a játék végén.

A legtöbb pontot ugyan a játék közben gyűjtjük apróságok összeadódása által, a játék végén (ez 3 “év” után következik be, s ezeken belül annyi „évszak” szerepel, ahány játékos játszik) még komolyan megdobja a pontszámot az adott játszmához felrakott 6 célkártyán és az általános statisztikai összesítő révén összegyűlt ez-az is. A célkártyákra jellemző, hogy kiemelten pontozzák, ha valaki az adott célt egy korábbi „évben” éri el, a játékvégi statisztikák pedig szinte mindenre pontot adnak, még minden összegének kétszeres szorzatára is. Emellett ez a tipikus pontsaláta nem csinál mást, mint sok ágra szétbontja a nyerési útvonalakat, és szinte követhetetlenné teszi, hogy melyik ellenfelünk épp miben mesterkedik. Tehát vannak a végén meglepetések szép számmal. Néha maga a jutalmazott játékos sem tudja, miből mennyi pontra is számíthat.

A Monasterium parti nem hosszú, pláne kevesebb játékossal, ami egyébként is jót tesz az élménynek. A kevesebb holtidő mellett ugyanis ketten több dobókocka áldását és csapását élvezhetjük, tehát kevésbé tűnik szűknek a játék. Én kifejezetten elegendőnek, mondhatni ideálisnak tartom az interakció mennyiségét; épp elég területen szólhatunk bele egymás dolgába, de közben a saját táblám tervezéseit közvetlenül csak magam irányítom mindvégig. A dobókockák pedig dobókockák. A szerencse nagykövetei. Természetesen bőven hagy a játék taktikai döntést arra nézve, hogy melyik értéket milyen módon használjuk fel, de igazság szerint azon nem tud sokat segíteni, ha valami egyszerűen nincs, nem jött ki, nem elérhető. Azon meg főleg nem, ha ugyan volt, de valaki elvitte előlünk. Ebből következően bizony vannak hamvába holt próbálkozások, elvetélt stratégiák és fogcsikorgató helyzetek is, de aki ismer hasonló játékokat (Merlin, Marco Polo, Rajas of the Ganges stb.) tudja, hogy mire számítson.

Ha fentiek szerencsésen békén is hagyják a jól kitalált stratégiát, van egyetlen furcsaság a játékban, ami viszont a szerencsétől függetlenül elronthatja a játékkedvet. Ugyanis amíg a az első két év során folyamatosan bővítjük a lehetőségeinket, ágaznak szét az útvonalak, amiket bejárhatunk, az utolsó fordulókra valahogy a céljaink mindig összeérnek, ugyanazt a vadat kezdi hajszolni mindenki, ezért bizonyos akciók (dobókockák) egyre értékesebbé válnak az összes résztvevő számára. Nem kell mondanom, hogy ebben a helyzetben milyen mondjuk harmadik vagy negyedik játékosként a „maradékból választani” a dicepoolból. És ez bizony még kétjátékos módban is érezteti a hatását. Nem állandó probléma, de sokszor előjön, és nagyobb játékosszámnál pusztító is lehet.

Viszont pusztán ez az egyetlen, amit negatívumként említhetek a Monasterium kapcsán.

A játék különben végig szórakoztató, az a fajta, ami az izgalmas döntések miatt képes folyamatosan fenntartani a figyelmet, akár a többiek körében is, és még így is gyanús, hogy AP (analízis paralízis) nélkül nem ússza meg senki az utolsó fordulókat. Mivel a játszma során relatíve kevés akcióra kapunk lehetőséget, nemigen fér bele egy rossz választás, és ha a játék nem is büntet, már nehezen lehet behozni az elveszett esélyt. Emellett az a játék, amit sereghatóként, csupán a frappáns kombókért is lehet élvezni, és még az is összejöhet, hogy a végén örülünk néhány becsúszott potyapontnak.

Arve D. Fühler nem ismeretlen szerző (Ta-Ke, Pagoda, El Gaucho stb.), de nem nagy név, a játék kiemelése így elsősorban a német dlp games érdeme, akiknek már köszönhettünk néhány rejtett gyöngyszemet – de nagy sikert viszonylag keveset. Így aztán még az is lehet, hogy a nagy csend a Monasterium körül csak az a csend, ami a szintén nagyszerű Valparaísót, a World’s Fair 1893-t, vagy épp a Bohemian Villages-t is körülvette. Potenciális sikerjátékok, amelyek mégsem lettek slágerek. Az ok talán forradalmi újítások hiánya? Esetleg a sokat látott tematika? A BGG „Hotness” listájára tekintve egyik sem meggyőző érv. Ellenben a zeneiparban már régóta ismert törvényszerűség itt is érvényes lehet: nem elég egy jó dal, a slágerhez egy erős potenciállal rendelkező kiadó is szükségeltetik. És mélyen együtt érzek a szerzővel; mint ahogy senki sem, így vélhetően ő sem szánta a művét kifejezetten a „hidden gem” kategóriába. A Monasterium pedig, állítom, sokkal többre érdemes.

9/10