Couleurs de Paris

A kis, délutáni játékok 9 pontja természetesen nem lehet ugyanolyan értékű, mint a nehézsúlyúaké. Egészen mást, vagy legalábbis egészen másként kell mérni az ilyen játékoknál. Még azt sem mondom, hogy az arányok ugyanazok. Bizonyos szempontok egészen eltörpülnek akkor, ha 45-50 percen keresztül játszunk, és nem 2-3 órán át. Szóval fontos a legelején leszögezni, hogy a Couleurs de Paris (és azért sem Old Masters) egy legfeljebb 1 órás családi játék – igaz, a gyakorlottabb játékosok számára.

Ezek a 10+ jelölésű játékok általában jól játszhatók akár már 8 éves gyerekekkel is, ám elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a rendszer nem engedi olyan könnyen nyerni azt, aki pusztán érti a szabályokat. Azok teljesítenek jól, akik ezeket ügyesen is alkalmazzák, ad abszurdum rafinált kombinációs megoldásokkal szinte átverik a felkínált lehetőségeket. A Couleurs de Paris ez utóbbit még meg is segíti két olyan moduláris elemmel, amiket tapasztalt játékosként nem ajánlatos kihagyni. Az egyiket, a kártyán megvásárolható egyszeri speciális lehetőségeket pusztán a játékmenetért, de a festőlegendák által nyert állandó képességeket már a hangulatért sem.

Akárhogy is, ezek a portrék (mert csupán azok) sokat adnak a hangulathoz.

Mert a Couleurs de Paris esetében sem több a tematika, mint hangulatkeltő elem. Sajnos. A logikai összefüggések szintjén a legtöbb kapcsolódási pont érthető, de egy pici erőlködéssel az egész jópofa impresszionista festős témakör lecserélhető volna akár sertéstenyésztésesre is. De nem szeretnék ünneprontó lenni, és a játék nem is érdemli meg: kifejezetten kedves, kellemes hangulatú, és még talán szép játék is a Couleurs de Paris. Csak mondjuk úgy, kissé elnagyolva kezeli a festők tevékenységét, a téma feldolgozása meglehetősen absztrakt módon sikerült.

Elsősorban azért került a bevásárlókosaramba, mert nemrégiben játszottam egy rokonával. Egy igen közeli rokonával: a Pastiche 2011-ben látott napvilágot, egy évvel a Fresco megjelenése után (ilyen rövid időintervallum esetén szinte kizárt a konkrét inspirálódás). Akkor ez a játék – tudtommal – először hozta a festékkevergetés által létrehozandó klasszikus művek témáját. És nekem nagyon tetszett. Ellenben a Pastiche nem kapható már, és különben is, a látványvilága felett kissé eljárt az idő – meg talán részben a mechanika felett is. Az ötlet felett azonban nem! Valószínűleg ezt érezhette Nicolas De Oliveira francia szerző is, akinek a Couleurs de Paris az első megjelent munkája.

Az inspiráció forrása vitathatatlan, de az is, hogy mindaz, amit önállóan tett hozzá az ötlethez, legalább olyan frappáns, eredeti és szórakoztató.

A Couleurs de Paris lényegében a Pastiche azon ötletén alapszik, miszerint minden egyes híres festmény egy bizonyos mennyiségű festékanyagból épül fel, ráadásul csodás színeiket a festők sokszor a három alapszín felhasználásával keverik ki, így kijelenthető, hogy ahhoz, hogy megfessük pl. a Mona Lisát, elsősorban egy adag piros, sárga és kék tubusra van szükségünk, a többi innentől kezdve gyerekjáték. Ez így van a nagy elődnél is, és így van a tavalyi mű esetén is – bár a Pastiche jóval több kevert színt használ, próbál bánni a mennyiségekkel, és még valamelyest sikerül is követnie a kiemelt eredeti festmények színpalettáját. A Couleurs de Paris egy fokkal egyszerűbb, csak az alapszíneket és az ismertebb másodlagos kevert színeket (úgy mint zöld, narancs és lila) használja, valamint a fehérrel és feketével számol: igaz, az utóbbiak közül az egyik joker szerepben, a másik kizárólag pontszerző elemként került a szabályba.

Az igazi különbség azonban a két játék között a központi mechanizmusban rejlik. Nem összehasonlítva az egyiket a másikkal, a Couleurs de Paris esetében ez egy izgalmas, munkáslehelyezős akcióválasztás. Az akcióválasztó terület egy forgó tábla, amelynek vannak belső és külső mezői. Amíg odabent a lehetőségek fix módon választhatók (a legbelső kör mindenki számára, körülötte még három lehetőség 1-1 játékosnak), a külső kör a fordulónkénti forgatás szeszélyének van kitéve: az akciók hol elérhetők, hol nem, néha többen is választhatják, néha csak egyetlen játékos. Természetesen ez a változás elég jól kiszámítható, hiszen mindig egy irányba fordul a tábla kereke, de eközben szabályozható is, hiszen van olyan (belső körös) akció, amelyben valaki megállíthatja a forgást, vagy épp ellenkezőleg, két lépéssel siettetheti a változásokat. Az átmenetileg kitakart mezők senki számára nem elérhetők, azonban a “lefoglalt” akciók elérésére van lehetősége valakinek, aki a szintén belső körös “akciómásolás” mezőt választja, vagy fehér festékek eldobásáért vásárol egy bármikor felhasználható speciális képességet.

A játék tehát nagyon jó balanszban ad és elvesz egyszerre, ráadásul a többiek választásai révén remekül tartja egyensúlyban a tervezést és a taktikai megoldásokat – miközben kellemes mértékű interakciót biztosít a játékosok között.

A saját játékostábláinkon 3 sáv jelenti a fejlődést: fokozatosan növelhetjük az egyszerre vásárolható festékek, az egyszerre összekeverhető festékpárok, valamint a vászonra felkenhető színek mennyiségét. A sávokon való előrehaladásra két bónuszmező is csábít: azok elérése esetén további munkásokkal, vagy egyenesen győzelmi pontokkal gazdagodhatunk. Mindez azt is jelenti, hogy az akcióválasztásoknál nem csak az összeállítandó színkollekcióra kell figyelmezzünk, hanem a haladásra, azaz az egyes funkciók (szintén festékkockákkal való) támogatására is. Nincs hatalmas pontsaláta: összesen 2, magunk által választott festményt kell megfestenünk, azaz az azokhoz tartozó, képenként 9-es színkombinációt kell összegyűjtenünk. Ezen túl a csak a sávok bónuszai, valamint a fekete színkockák mennyisége számít – az utóbbiakat egyenként, 3 kevert szín összeadásával hozzuk létre.

A játék nem kiemelkedően szép, de minden tekintetben magas kvalitású: egyedi munkásfigurák, színpompás műanyag kockák, mint festékek, kartonállványok a festmények számára, kétrétegű személyes táblák, jó minőségű kártyák. Épp azt hozza, mint ami ma egy piaci versenyben lévő társasjátéktól elvárható. És persze ezzel könnyen kenterbe is veri a Pastiche-t. Egyedül az zavart, hogy a Couleurs de Paris kevés festményt tartalmaz, azokból több példány is megfesthető (ráadásul különböző színösszeállítások által), miközben egyik sem valamelyik ismert impresszionista mestermű, amelyek közül tudtommal mindegyik szabadon felhasználható, amolyan public domain kategóriába esik. Aztán leesett a tantusz: ezek a Gauguin, Monet, Degas és a többiek stílusában készült képek nem eredetiek. A játék grafikusa vette a fáradságot és néhányat megfestett a “régi mestereket” idéző módon, és így talán eggyel még távolabb kerültek az összehasonlítgatástól – és persze közelebb a teljes absztrakcióhoz.

A Couleurs de Paris elsőre könnyed szórakozásnak tűnik, de menet közben kiderül, hogy jócskán ad töprengeni valót.

Kockázatos a halogatás, de hiba a kapkodás is, ráadásul nem egyszer kell újragondolni a tervet, miután a többiek léptek már. A munkások lehelyezése (eleinte mindössze három!) után egy külön fázisban történik azok elfektetésével az akcióválasztás, de ez a második rész már kevéssé befolyásolja a teendőket. Ellenben a harmadik annál inkább okozhat meglepetéseket: ugyanis a forduló lezárása végén, miután egy mezőnyit elfordult a külső kör, az egyik, előzőleg lehelyezett, a tulajdonosa által választott bábu feláll a helyén, és ezzel máris pozícióba kerül anélkül, hogy valaki megelőzhette volna az adott akciónál. A következő körben azt már nem kell/lehet lehelyezni. Kifejezetten jópofa újítás!

A játék tehát akkor ér véget, ha valaki megfestette a második festményét. Csak kettőt? Igen, elsőre nekem is kevésnek tűnt, azonban látszik a rengeteg teszt nyoma a játékon: pont akkor és úgy ér véget, amikor és ahogy kell. Jóleső zárlat, egy opcionális “na még egyet?” kérdéssel az eredményhirdetés után.

Hibátlan!

Szóval nincsenek egymásba kapaszkodó bonyolult mechanizmusok, a játék kétharmadánál érvénybe lépő új szempontok, és csak korlátozottan találunk akción kívüli akciólehetőségeket is. Nincs sok komponens és nincs számtalan lehetőség sem. Mégis teljes a kép, egyensúlyban van a kompozíció. Akárcsak egy jól megfestett mesterműnél. Egyértelmű az összes funkció, jól követhetők az “interfészen” keresztül, a látvány kellemes, a kihívás épp akkora, hogy szórakoztató legyen egy gamernek, de remek kikapcsolódás a családnak is. A vállalásait szinte hibátlanul teljesíti a Couleurs de Paris – egyedül a tematika valós színeit vesztette el a nagy fokú egyértelműsítés folyamán.

9/10