Lisboa

Én magam nem vagyok autós, jogosítványom sincs – már nem is lesz. Mégis el tudom képzelni, hogy mit jelenthet belehuppanni egy Rolls Royce Phantom bőrülésébe olyan valakinek, aki rajong a kocsikért. Ezek az egyszerű halandók számára elérhetetlen árú és minőségű csodajárgányok egyenesen egy életérzést sugallanak, és a szélvédőjükön át olyannyira egyszerűnek és talminak látszik a világ minden hívsága, hogy az már részegítő. Tudják ezt a drága autók készítői is: ha egy márka eléri a luxus státuszt, egyre kevésbé lehet megmagyarázni az árát a költségekkel, de ez egyre kevésbé is számít azoknak, akik úgy érzik, a vásárlással nem holmi járműhöz, sokkal inkább egy belépőhöz jutnak. Belépőhöz egy olyan klubba, ahol mindenki összekacsint: mi tudjuk.

De vajon, hogy hatnak ezek az élmények azokra, akik legkevésbé sem vágynak ilyen klubtagságra, akik a Rolls Royce esetén is négy kereket és csinos karosszériát látnak, egy járművet, ami elviszi őket a Balatonra, szóval akik nem élnek státuszszimbólumokkal, vagy éppen egészen máshol keresik azokat? Ezek az inkább vagyon- mint használati tárgyak mérhetők-e valamiféle abszolút értékkel? Ha lehántjuk róluk az elitizmus lakkrétegét, marad-e ott többlet az átlagos termékekhez képest? És ha igen, az hogy fest az arányokat illetően?

Mivel, mint említettem, nem vagyok autós, így a válaszokat inkább a társasjátékok körében kerestem, és boldog voltam, hogy Béres Dávid felajánlotta, hogy a segítségemre lesz: lényegében mehettem 3 kört a Rolls Royce-szával, ami ez esetben egy Lisboa volt (KS edition), Vital Lacerda egyik ikonikus műve.

Évekkel ezelőtt már volt az asztalomon egy Lisboa,

és az a parti némileg vegyes, bár főként kellemes élményt hagyott bennem. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, rengeteg tapasztalatot szereztem a könnyedebb és nehezebb játékok terén is, játékszerzőként érzékenyebb is vagyok az alkotómechanizmusok működésére, szóval amikor ez a lehetőség felmerült, miszerint kipróbálhatnék egy „laszerdát”, én döntöttem a Lisboa mellett. Kíváncsi voltam, hogy változik-e a benyomásom ennyi év után. A covid helyzet miatt képtelenség volt egyetlen biztonságos 4 fős játékot is összehozni, így a tapasztalatom (a régi teljes legénység mellett) most két kétszemélyes és egy háromszemélyes játékra korlátozódik. Nem sok, de nem is kevés. Úgy érzem, hogy kiismertem a játékot annyira, hogy jóllakjak, hogy beszámoljak róla, hogy kissé elemezzem és bemutassam – nyilvánvalóan elsősorban azoknak, akik csak az út széléről nézik, amint el-elsüvít mellettük, és még a lámpája is milyen szép!

Egy pici történelem: a portugál Vital Lacerda alig tíz éve szállt be a játékkészítők közé. Az első jelentős munkája a Vinhos nevű borkészítő tematikára építő játék volt, amit a nagyszerű (szintén portugál) What’s Your Game? kiadó dobott piacra 2010-ben. Később nagyjából kétévente jelentkezett újfent, a játékai pedig rendre a heavy eurogame kategóriát erősítették: CO2, Kanban, Gallerist. Ez utóbbi azért érdekes, mert 2015-ben, a Gallerist kapcsán találtak egymásra az akkor még igen fiatal Eagle-Gryphon Games-szel. Együttműködésük nyomán születtek meg olyan további művek, mint a Lisboa, az Escape Plan vagy az On Mars, valamint néhány korábbi mű továbbfejlesztett kiadása (Kanban, Vinhos). Néhány év alatt a kétségtelenül rétegigényt kiszolgáló alkotóból sztárt faragtak, előnyt kovácsolva a hátrányból: épp, mint egy remek jazz-zenész esetében, akit többen hallgatnak, mint értenek. A tőről metszett eurójátékaitól idegen módon Lacerda karakterépítése tökéletesen sikerült. Hamarosan brandként emlegette mindenki, a nehéz játékok koronázatlan királyaként, a minőség megtestesítőjeként, a célként, ahová egy eurójátékosnak el kell jutnia. És a kommunikáció jól működött – a termékek ára pedig egyre nőtt és nőtt. Az átlag 50 eurós, nagy dobozos játékokkal szemben egy Vital Lacerda által készített produkcióért 150 eurót is elkérnek, és mind el is fogy, az utolsó szálig, hogy aztán a használt piac tovább srófolja az árakat, amíg nincs utángyártás.

De vajon szabad-e átverést kiáltani, igaz-e, hogy mindez csak egy nagyra fújt lufi, pusztán a marketing diadala? Nem. Szó sincs róla.

Ez egy igazi sikertörténet, amelyben egy arra érdemes alkotót sikerült magasra emelni, és amelyben tökélyre fejlődött a kiadó és a szerző szimbiózisa. Ja, és persze a megkerülhetetlen állandó grafikusé, Ian O’Toole-é, akire nagyon is szükség volt a brandépítésnél. Az ausztrál illusztrátor – aki szerény véleményem szerint mindent tud, csak embert ábrázolni nem – az első pillanatoktól partnere ennek az együttműködésnek, és cserébe az elmúlt évek alatt az ő feje köré is glória került. Sajátos stílusát jellemzően Lacerda mellett sikerült szabadjára engednie, és lett néhány év alatt maga az etalon – elsősorban a kétségtelenül remekül strukturált táblái, és a friss színhasználata révén.

A Lisboa 2017-ben jelent meg, ekkorra már összeérett a csapat, így a játék már igazi Rolls Royce-ként került a piacra. Minden egyben volt a nagy áttöréshez: a tiszteletre méltóan lokálpatrióta Lacerda (Lisszabonban született és él) egy testhezálló témát dolgozott fel, ehhez O’Toole megtalálta az azulea csempéket, amiknek kék-fehér világával különlegessé tehette az asztalképet. A játék már a polcokon is nagy helyet foglal el, de négy személyre „terítve” ebédlőasztal legyen a talpán, amin elfér. (Vagy Rolls Royce-hoz posztós játékasztal dukál?)

Vital Lacerda igyekszik mindig megemlíteni, hogy ő a tematika alapján indul el a játéktervezésben, és aki ismeri a játékait, azt is tudja, hogy nem beszél mellé.

Ugyan a mechanizmusok később olyannyira eluralják a játékmenetet, hogy az ember néha jobban teszi, ha elfelejti a tematikus vonatkozásokat, mégis érthető, logikus összefüggések mentén kapcsolódnak össze az egyes elemek, és a kisregény hosszúságú szabálykönyvek is könnyebben megérthetők az által, ha elfogadjuk a hátteret.

A Lisboa esetén sincsen ez másképpen. A játék az 1755-ös lisszaboni földrengés utáni újjáépítés időszakát dolgozza fel. A pompás város szinte teljesen elpusztult a rengések, az azt követő szökőár és tűzvész következtében. A király a főépítésszel és a főminiszterével elhatározza, hogy nem adják fel a nagy múltú települést, hanem újraépítik azt, részben saját romjai felhasználásával. Az új városnak ezáltal biztonságosabbnak és jobban szervezettnek kell lennie, és a munkálatokba bele kell vonni a patrióta nemességet is. Itt lépünk be a képbe mi, játékosok: olyan nemeseket testesítünk meg, akik a saját lehetőségeik korlátjain belül igyekeznek segíteni a nagy újjáépítésben.

A tematikához feltétlenül kapcsolódik a nagy játéktábla három jelentős, kissé elnagyolt ábrázolású főalakja, az építészeti tervek, és azok alapján építendő pazar középületek, a rácsos szerkezetben újratervezett városnegyedek, a klérus jelentőségének fontossága, valamint a törmelékek újra hasznosításának kényszere. Azonban ne tévedjünk meg: ezek az elemek érthető okoknál fogva vannak jelen, de a működésük gyakran nélkülözi a valós összefüggéseket – amit nem is igen lehet elvárni egy összetett eurogame-től. De ne szaladjunk előre. Ugyanis érdemes nem egyes részeiben vizsgálni ezt az összetett játékot, hanem megpróbálni magát a vázat feltárni ahhoz, hogy kiderüljön, valójában mi okozza a nehézségét (4.56-os érték a BGG-n).

Az alapmotor nagyon egyszerű.

A kezemben 5 kártya van. Ebből minden körben kijátszom egyet, majd a köröm végén pótlom a lapjaimat egy kártyakirakatból. A kijátszandó kártya triggereli a tevékenységemet e két esemény közben úgy, hogy a döntéseimmel kissé más és más utat járok be. A kártyát két helyre játszatom ki: a személyes táblámra, vagy a központi táblára. Ez az első döntésem azon túl, hogy melyik kártya is lesz az, amit felhasználok ebben a körben.

Ha a személyes táblámra kerül, akkor A-B kártyatípustól függően használom a kártya képességét rögvest (a táblám alsó vagy felső élénél becsúsztatva azt), majd megint két lehetőség közül választok: eladok árukat a hajókra (1 akció), vagy ügyködök a 3 főemberrel (legfeljebb 2 akció a 6 választható közül).

Ha a nagy táblára helyezem a kártyámat, megint csak A-B típustól függően 1 vagy 2 akciót választhatok, ezek pedig lényegileg ugyanazok az akciók, mint amikhez a másik úton jutottam, csak más összetételben, plusz 1-1 új. Tehát a 3 főember alatt személyenként 3-3 akciólehetőséget találunk, az összesen 9, ehhez hozzáadva a csakis egy módon elérhető árueladást, végül 10 akciót kapunk.

Lényegében ez a csontváz. Bonyolult? Nem.

Egy nagyszerű felépítmény, ami megköveteli az okos döntést már az első lépésben, majd döntések sorozatán keresztül juttat el tulajdonképpen egy akcióválasztásig. És az nagyon is tudható, hogy a játékban ezáltal a következő lehetőségeim lesznek: embereket juttatok a palotába, építészeti tervet vásárlok, házat (üzletet) építek, veszek egy hajót, beindítom a termelést az épületeimben, cselekvésre ösztökélem a püspököt, „nemesi beszállókártyához” jutok, középületet építek, vagy éppen eladom az áruimat a kikötőben várakozó hajókra (ezen túl még létezik egy menekülő útnak számító akció is, de az igazán szóra sem érdemes). Ezekkel az akciókkal és azok költségével kell csak kalkulálni, és mivel a játék igazi pontsaláta, tulajdonképpen semmivel sem lehet nagyon befürödni.

A nehézséget tehát nem maga a felépítmény adja, hanem az összefüggések. Összefüggések vannak bizonyos feltételek között is, ezért nehéz megjegyezni, hogy mit is kér, ha ezt meg azt szeretném elérni. Ráadásul sok feltétel útközben dinamikusan változik a játék során. Ezen túl összefüggések vannak a cselekvések eredményében is, azaz

egy akció sokszor láncreakciót indít el, amibe nem egyszer még a többi játékos is becsatlakozik.

Szemléltetésül mondok egy-egy példát: egy kártya kijátszása a nagy táblára, Manuel da Maia építészt célozva ún. „kegypontba” kerül (ez az egyik deviza a játékban). Az ár kiszámítására az építésznél jelen lévő, ellenfeleket képviselő segédeket kell figyelembe venni, valamint egy központi árfolyamot, ami +1 és -1 között változó értéket mutat. Ennek alapján kell visszalépnünk a kegypontokat jelző véges skálán. Nos, ez például se nem logikus, se nem tematikus, de tény, hogy működik.

A főépítész segedelmével a ház építéséhez pénzt kell fizetni (a real a másik deviza a játékban), mégpedig annyit, ahány törmelék körbeveszi az adott építési területet. A háromféle, színes törmelékkocka (az egyiket a földrengés, a másikat a szökőár, a harmadikat a tűzvész hagyta hátra) más-más árfolyamon mozog. Egyet eltávolítunk a mátrixból, majd a többi után – amik ottmaradnak! – fizetünk. Az elvett darab bekerül a személyes táblánkra, ami szép lassan bővíti a raktárunkat, így ettől fogva több kártyát és árut tarthatunk magunknál. Ugyan a természetes logika itt is bukdácsol, de ne feledjük: ez egy eurogame, ahol az ilyen jellegű összefüggések természetesek, idővel nem csak megértjük őket, de eszünkbe is jutnak, sőt, tervezünk is velük.

Garantáltan működik mindenki számára – ha vállal legalább két-három Lisboa partit.

A játékban van egy cezúra, kicsit túl a játékidő felén, ahol a szerző mesterségesen újra tölti a kártyakínálat által a képességeket, kissé emeli a tétet, és meg is sürgeti a játékot. Ettől kezdve mindig egy picit nagyobb sebességre kapcsol a Rolls Royce, és ebben az is benne van, hogy ha valaki idáig eljutott, már az első játszmánál is kezdi kapiskálni, hogy mi is a feladat. Ha máshogy nem, akkor figyelve, hogy mit tesznek a gyakorlottabbak. És ők bizonyára – legalább a második szakasztól – elkezdik bőszen gyűjtögetni a „rendeleteket”. Ezek a külön display sorról választható kis formátumú kártyák mindenre pontot adnak, ami egyáltalán megszámolható a játéktáblán és a játékosok gyűjteményében. Éppen ezért a gyűjtésük esszenciális feladat. Az idáig lejátszott partik mindegyikében lényegében a rendeletkártyákon múlott a játékosok összpontszámának legalább negyven százaléka, aki pedig megpróbált inkább másra koncentrálni, a végső értékelésnél lemaradt, mint a borravaló. De ez logikus is: bármit is teszek, ha azt egy másik kártyával duplán értékelhetem, akkor az nagyon jó lesz nekem. Ha épp feljön az adott kártya, mindenképpen meg kell szereznem, márpedig szerencsés esetben a főminiszteren akár egyszerre két rendeletet is számon lehet kérni egyetlen akció során.

Lassan befordulok a célegyenesbe, mert hosszúra nyúlt ez a próbakör – épp, mint egy Lacerda játék. Vajon sikerül-e megválaszolnom a fentebb feltett alapkérdésekre? Feltétlenül. A Lisboa (mint egyébként a szerző fő művei közül mindegyik) egy ragyogóan összeállított mestermű, ami még a műfaj keretein belül tematikusnak is mondható, stabil, eredeti ötleteken nyugvó alapokra épül, végig izgalmas és – ha nem is nevezhetem szórakoztatónak, de – fenntartja a játékosok érdeklődését, asztalképe látványos, komponensei prémium minőségűek. Rolls Royce? Az. Nem kérdés.

Mindazonáltal könnyen tetten érhető a játékban a törekvés a végletes komplexitásra,

az összefüggésháló sokszor indokolatlannak tűnő (de kétségtelenül tökéletesen elvarrt) sűrítésére, amelynek az eredménye egy egyre terebélyesedő, ágas-bogas felépítmény, amelyben még a szerencsefaktor is pofátlanul magas. Kimondom: mindenáron összetett akar lenni. Olyan, mint semmi más. Vagy legalább is kevesek. És ezzel talán nincs is semmi baj. Főleg akkor, ha az élmény könnyen választható. De vajon ér-e ez az élmény háromszor akkora befektetést? Nem. Egy olyannak, mint én, akinek nem célja bármiféle elithez tartozás, semmiképpen. Ez a játék nem több, nem lenyűgözőbb, nem felemelőbb és nem szórakoztatóbb, mint más magas színvonalú termék, ami elérhető sokkal olcsóbban. Egy igazi műremek, de az én szememben tényleg csak egy jármű. Ami elvisz a Balatonra, ha kell. Piszok drágán. Bármikor örömmel leülök játszani a Lisboa mellé (ha nem nekem kell megint megfejteni a szabályokat), de hát a Rolls Royce is olyan nekem, mint az a bizonyos zsiráf: szép, szép, de otthonra nem kéne…

Hálásan köszönöm a lehetőséget Béres Dávidnak, nélküle szegényebb lennék egy élménnyel, és egy fontos tapasztalattal.

9/10