Maracaibo

Végre szakítottunk rá időt. Nem mondom meg, hogy mennyit. Annyit biztosan nem ért meg, de azért hiba lett volna kihagyni.

A Maracaibót otthagytam Essenben, pedig komoly hírverés övezte és sok helyen lehetett kipróbálni és kapni is. Már látványra sem tetszett. Sem távolról, sem közelről. Végül két kisebb játékot vettem az erre szánt pénzből, így sokáig kimaradt a lehetőség, hogy az asztalra kerüljön, pedig azért izgatott a dolog: vajon rossz döntést hoztam-e ősszel.

Nos, nem, nem hoztam rossz döntést, 60 eurót ma sem adnék érte. Mindjárt elmondom, miért.

A látványtól egyszer már lebiggyedt a szám, így csak második lebiggyedésről beszélhetünk, amikor a szabály első olvasása után hamar kiderült számomra, hogy itt tulajdonképpen a szerző korábbi, nagyszerű, kipróbált mechanizmusai keltek újból életre egy más kontextusban. A Mombasa befolyássávjai, a Great Western Trail extra nagy rondel mechanizmusa, valamint az Oh My Goods (Királyi áru) multifunkcionális kártyái egy dobozban néhány apró új elemmel. És ebbe az is beletartozik, hogy Alexander Pfister láthatóan évek óta a storytelling felé kacsintgat, igyekszik mindent kártyán elférő apró történeti elemekkel feldobni, eltéríteni a száraz euró világtól. Miközben továbbra is csontszáraz eurókat gyárt, amiben a tematika alig pislákol. Csalódás tehát, hogy a Maracaibo 70%-ban recycled formulákból áll – főleg azok után, hogy az egyik legsikeresebb Pfister játék, az Isle of Skye (a szerző Andreas Pelikannal közös munkájaként) olyannyira távol áll ettől a világtól. Joggal várhatnánk, hogy egy alkotó minden egyes műve új és eredeti legyen, nem pedig kis túlzással valamely fő művének vázlatai, tanulmányai.

A részletekkel persze nincs gond, Pfister profi magabiztossággal köt össze minden szálat, még azokat is, amiket talán érdemes lett volna elegánsan kihagyni, de tény, hogy ezáltal egy olyan hálót sző, amelynek szemein bárhol is indulunk el, a végére érünk, azaz minden módszer eredményes lesz/lehet. És meglátásom szerint épp ez a felismerés a legfontosabb a játékban: nem csak hogy nem kell, de egyenesen képtelenség minden adódó lehetőséggel élni, így el kell engedni sok kínálkozó alkalmat, csak hogy a fő csapásirányunkra koncentráljunk. Ez legfőképp a rengeteg különféle kártyára igaz. Ha egyes játékokban megtanultuk, hogy minden kártyában ott a nagy lehetőség, és érdemes a hozzánk került lapokat maximálisan kihasználni, a Maracaibo mellett ezt a hozzáállást el kell felejtenünk. Még akkor is, ha ez – főleg az első játszmában – különösen nagy fájdalmat is okoz. Ezek a kártyák ugyanis, ha akarom, buta pénzszerző eszközök, vagy egyszerű áruk, amikből 3-at kell eldobni egyszerre, esetleg ideiglenesen felhasználandó eszközök egy ún. quest teljesítéséhez. Hogy mindehhez képest ügyesen beépítve a tablóba akár pontok tucatját hozhatnák? Igen, de fel kell ismernünk, hogy megéri-e a befektetés, olyan-e a konstelláció, hogy hosszú távon gondolkodjunk bennük, vagy egyszerűen egy körömpiszoknyi cukornádikonnal érnek fel csupán.

Nem igazán a döntés nehéz, hanem elsősorban a felismerés, miközben a helyzet tulajdonképpen ha nem is ismeretlen, mindenképpen szokatlan.

A játék megpróbál tematikus lenni. Három hódító nemzet jelenléte a Karib-tengeren, miközben mi privatérokként (tulajdonképpen felbérelhető, alkalmazható kalózokként) hol az egyiket, hol a másikat támogatjuk. Eddig jó. És a mechanika körülbelül 15%-a támogatja is ezt a felvetést. A többi viszont nem. A harcrendszer felmerülésekor elfintorodtam, de sokkal rosszabbul éreztem magam, miután kiderült, hogy a játék e tekintetben erősen túloz. A kvázi összecsapás senki ellen nem történik, pusztán kapunk egy véletlenszerűen húzott, virtuális, ideiglenesen felhasználható pontértéket, amit 2-3 alapakcióban felhasználhatunk némi előrehaladás érdekében. Ennek eredményeképpen jobbára a presztízsünk nő az egyes nemzeteknél, de akár közvetlenül győzelmi ponthoz vagy pénzhez is juthatunk. Nem bánom tehát, hogy nem kellett valódi csihi-puhiban részt vennem, de ez a megoldás, főleg harcként beállítva, csak kicsivel van a nevetséges szint felett. Működik, használható, de nyakatekert és egyáltalán nem tematikus. Miközben lényegében ez az egyik, ha nem az egyetlen új mechanika a játékban.

A Maracaibóban a nagy kérdés, hogy szaladjak-e előre vagy sem. Ismerős dilemma, mint ahogy az is ismerős, hogy ha valaki előre megy és ezzel hamarabb lezárja a fordulót, a többiek keze biztosan ökölbe szorul. De tény, hogy ez szinte az egyetlen mélyebb interakció a játékban, a legtöbb funkció révén csak apró pontokat csaklizhatunk el a többiektől, általában minden lehetőség mindenkinek fennáll, így főként a lapjárás az, ami meghatározza, hogy bizonyos kártyák, mezők, akciótípusok kinek milyen fontosságúak lesznek. A fordulónként “beérkezés” szekvenciáját és a pontozás egyes formuláit erőltetettnek tartom, ezek jellemzően mindenki számára nehezebben befogadható szabályelemek is. Ráadásul nagyon sok pont csak az egyébként nyíltan kezelt, mégis rejtettnek nevezhető forrásokból a végső pontozáskor érkezik (nálunk 70 pontnál is több adódott hozzá a végső felálláshoz, ami a maximális pontszám esetén 225 és 195 volt), és ez sokakat zavarhat.

OK. Egy szavam sem lehet: profi iparosmunka, remekül összerakott rendszer, jó néhány nagyszerű (bár önismétlésnek nevezhető) mechanizmus felhasználásával.

Külalakra továbbra is inkább csúf (bár a kártyák javítanak egy kicsit az átlagon), az ikonrendszere pedig dermesztő: sokszor következetlen és kaotikus. Nem csoda, hogy a szabályfüzet rengeteget foglalkozik az egyes funkciók verbális lefordításával. Mi is gyakran forgattuk minden játék során. Vannak elegáns (pl. újabb akciók beiktatása a rondelbe – á la Great Western Trail – egy ember delegálása által) és kifejezetten ügyetlen ötletek (pl. a kis barna korongok a hajó extra akciólehetőségei “zárjaiként”), de összességében inkább jó benyomással volt rám a Maracaibo. Legközelebb legfeljebb csak azért ódzkodnék az újabb játszmától, mert félek, hogy tengernyi időt követel megint, miközben nem ad érte annyi élményt. Agyégetőnek ugyanis kevés, szórakoztatónak sok.

7/10
(Hála és köszönet a lehetőségért Bényei Attilának)

(A képek ezúttal nem az én műveim – kölcsönvettem őket a BGG-ről, ugyanis kivételesen elfelejtettem fotózni a játszmák után.)