Anno 1800

Régóta szemezek az „Anno sorozattal”. Mind a PC-játékokkal, mind társasjátékokkal. Az előbbieket azonban mindig is túlzottan időrablónak tartottam, az utóbbiakkal pedig két problémám is volt: mindkettőt Klaus Teuber jegyezte (Anno 1503 és Anno 1701), és amellett, hogy ebből nem feltétlenül következően az egyik jobban hajazott a Catan mechanizmusára, mint a másik, a grafika a számítógépes változat elemeit örökölte meg, és ettől rettenetesen csúnyácskára sikeredtek. 2003-ban és 2007-ben még nem volt olyan színvonalon a 3D grafika, hogy ne lehetett volna szebb rendereket készíteni az asztali változat számára? Vagy minden ilyen erőfeszítés túlzottan megdrágította volna a projektet? Nem tudom, mindenesetre akárhányszor körbejártam ezeket a játékokat, nem tudtam annyira megkívánni egyiket sem, hogy a pénztárcámba nyúltam volna. És akkor tavaly felröppent a hír, hogy az egyébként is parádés kivitelezésű Anno 1800-nak is megjelenik egy táblás változata, ráadásul a régi szerzőt immáron egy másik veretes név, Martin Wallace váltja. Ismét beindult a kíváncsiságom.

Nagy szerencsémre nemrégiben megtalált egy tesztpéldány, és nagy elánnal vetettem bele magam a megismerésébe. Már csak azért is, mert ugyan az Anno 1800 is a számítógépes grafikára épít, ami a látványvilágát illeti, azonban elsőre egyáltalán nem tűntek fel azok a furcsa, szerencsétlen megoldások, mint amik a korábbi verzióknál zavartak. Sőt: amint a lapkaválasztó tábla hátoldalán megláttam a hatalmas festményt a londoni Crystal Palace megnyitójáról, elakadt a szavam. Magát a dobozt nem tartom különösen vonzónak, sőt telitalálatnak sem marketing szempontból, de tudvalevő, hogy az elektronikus változat is használta ezt a festményt címlapképként, így nem csodálkoztam a választáson. Emellett a játék illusztrációi jobbára a digitális karaktereket használják a kártyákon és lapkákon, ezért ezekhez képest viszonylag kevés igazán látványos épületegyüttessel és részletgazdagon megfestett eseménnyel találkozunk a kartonpapíron, viszont az arcok, ha nem is mindig szépek, kétségtelenül szépen kidolgozottak.

És itt hadd tegyek egy kis kitérőt.

Az Anno 1800 deklaráltan a 19. században játszódik, abban az évszázadban, amikor az iparosodás mellett a gyarmatosítás utolsó nagy hulláma zajlott a világban. Ezt elvileg mindenki tanulja a történelemórákon. Az invazív európai népcsoport erőszakos kultúraterjesztő és kizsákmányoló politikát folytatott, a profitszerzés és a terjeszkedés minden egyéb erkölcsi norma elé furakodott, eléggé el nem ítélhető módon lenézve és leigázva az európai szemmel primitívebbnek tartott más népeket. Ez az évszázad a rabszolgaság fokozott leépítésének is a korszaka, bár mint intézményt globális szinten a mai napig nem sikerült teljesen felszámolni. Ugyanebben az évszázadban, annak második felében indulnak az első mozgalmak a női egyenjogúságért, és érnek el folyamatos eredményeket az ehhez kapcsolódó akciók. Részben ennek is köszönhető, hogy az 1920-as években már van női villamosmérnök az Egyesült Államokban (Edith Clarke), és érdekes módon hazánkban szintén ez idő tájt már működött Pécsi Eszter, az első magyar mérnöknő (aki később emigrált). Ezzel szemben a mai, divatos és rettenetesen túlcsavart politikai korrektség okán a 19. századi mérnököket egy kalapos asszony testesíti meg a kártyák hátoldalán, míg a különféle prominens alakok között nem egy ázsiai és fekete férfi és nő tűnik fel tábornoki egyenruhában, elegáns arisztokrataként, gazdag befektetőként! Félreértés ne essék, tökéletesen egyetértek azzal, hogy manapság nemre, vallásra és rasszra tekintet nélkül mindenkire egyenlőként tekintsünk, azonban azzal, hogy megmásítjuk a történelmet, és ezzel önmagunknak is hazudunk, senkinek nem teszünk jót. Sőt: ennek a felesleges pro-aktivitásnak az oltárán feloldozzuk magát a tanulságot is – hiszen épp a múlt nyilvánvaló hibái alapján változtatunk ma a hozzáállásunkon, az okok és érvek ott vannak fekete-fehéren a történelemkönyvek és a családtörténetek lapjain.

A játék asztalképe mindazonáltal nem túl izgalmas. Egy viszonylag nagy központi táblával és játékosonként egy-egy kisebbel nyit az Anno 1800, ezen túl néhány jelölő (a kereskedelem és a felfedezések tokenjei, valamint az arany, mint általános valuta), és egy sor, a játszma végéig változatlan kártya jelenti a setupot – igaz, a központi tábla 44 lapkahellyel bír, amelyekre mind legalább 2, de néha 6 lapka is kerül.

Amellett, hogy a rengeteg lapka miatt a felkészülés némiképp körülményes, a végeredmény egy kissé táblázat jellegű, és ez cseppet sem változik a játék végéig.

Ötfajta kártya van a játékban. Ebből három tulajdonképpen olyan egyszeri képességkártya, amely egy bizonyos nyersanyag kombinációért nyit meg extra lehetőségeket – amíg a készlet tart. A negyedik pakli játékvégi pontlehetőségeket rejt, és eléggé homogén csomag: mindegyikre két-két színes kockajelölő helyezhető, olyan kockák, amelyek jobbára a rendelkezésünkre állnak majd a játék végén. Az ötödik pakliból pedig a setup során 5 lapot csapunk fel, és érvényesek lesznek a játék végéig – részben ezek is játékvégi pontokat hoznak bizonyos feltételek teljesülésekor, de néhány olyan is előfordul közöttük, amely mint „akciókon kívüli akció” használható fel a játék során, hasonlóképpen, mint a kezünkben lévő alaptípusok, de mindenki számára elérhető módon. Elsőre talán nem annyira nyilvánvaló – látva a roppant lapkakínálatot –, de a kártyáké a központi szerep az Anno 1800-ban. Igyekszem elmagyarázni, hogy miért.

A személyes tábla fejlécében 5 „munkástípus” található a farmertől a gazdag befektetőig. Mindegyik egy-egy színnek, azaz színes fakockának feleltethető meg. Hogy hány használható munkásunk van egy adott kategóriában az jelzi, hogy hány kockát teszünk/tehetünk az egyes mezőkre. A játékban mindenkinek lényegileg egyetlen akciója van, amikor rákerül a sor, és ez túlnyomórészt azzal indul, hogy néhány színes „munkáskockát” elveszünk a felső traktusból és ráhelyezzük ezeket a megfelelő, avagy kiválasztott gyártólapkákra, amik a személyes táblánkon sorakoznak. (Mindegyik épületen két kockahely van.) Ezek után az ideiglenesen előállított termékek, mint nyersanyagok felhasználásával végezhetjük el a további akciónkat, például új termelőépületek építését, vagy éppen bónuszlehetőségek megszerzését a kezünkben lévő kártyák által. A jobb opciókat ill. magasabb játékvégi pontokat hozó kártyák kijátszásáért már egészen fejlett, összetett terméktípusokat kell gyártanunk, így a haladás megköveteli, hogy egyre hosszabb termékláncokat alakítsunk ki a táblánkon. Pontosabban mindehhez használhatjuk a játékostársaink építményeit is (erről majd később).

A játéknak pedig akkor van vége, ha elfogy a kezünkből az összes kártyalap.

Ez sok tekintetben meglepő fordulat. Ugyan bizonyítottan működő szisztéma, de eleinte szinte teljesen kivitelezhetetlennek tűnik, ugyanis minden jelentősebb bővítés következtében (pl. új munkásokat veszünk fel, vagy egy új gyarmatra teszünk szert) 1-3 kártya kerül a kezünkbe. Ezekre természetesen tekinthetnénk opcionális bónuszhordozókként is, azonban minden egyes lap által lényegében eggyel távolabb kerülünk a játék befejezésének lehetőségétől. Amellett a kártyák kijátszása súlyos feltételekhez, bizonyos nyersanyagok, termékek előállításához kötött, így esélyünk sincs további kártyák felhúzása nélkül eldobni a már meglévőket. Ez a furcsa, zsákban történő versenyfutás jellemzi a játék egészét: miközben szeretnénk megszabadulni a kezdeti 9 kártyalapunktól, további 6-8 plusz laphoz hozzájutunk, hogy majd azokat is eltüntessük előbb vagy utóbb.

Az első játékos, aki megszabadult a lapjaitól, komoly jutalmat kap, a többiek meg mindössze még egy kört, hogy méltó módon be tudják fejezni a játszmát. Ezek után a pontozás következik, amelyben szintén az jár jobban – ezzel megszerezve az összpontszám kb. 60%-át –, aki a legtöbb kártyát ki tudta játszani. Kissé tehát előre elrendeltetett vesszőfutás a feladat, ami elől csak kevés menekülőút nyílik, ráadásul ezek az utak 2-3 játék után elég jól kiismerhetők, így gyakran megjelennek a visszatérő stratégiai megoldások.

Azonban azt is el kell mondani, hogy ez a determinált irány egyben segítheti is a játékost, akit – joggal – megrettent a jelentős mennyiségű lapka okozta káosz. Minden játszmánkra jellemző volt az információk túlcsordulása miatt érzett ideiglenes tanácstalanság, a feltérképezhetetlen mennyiségű és előfordulású lapka és kártya miatti analízis-paralízis. Ha valaki elveszti a fonalat, nehezen kapcsolódik be újból. Talán ha minden szabadságkorlátozás ellen való tiltakozás helyett józanul, pusztán a nálunk lévő kártyalapok kijátszására/eldobására törekszünk, nincs ez a káoszveszély – de bevallom, én olyan vagyok, aki nem szeret csakis abba az irányba menni, amerre a játék diktálja neki.

Az Anno 1800-ban azonban remek ötletek is mutatkoznak.

Kevés játék használja az „adott körben termelt áru csak az adott körben használható fel” metódust, pedig kifejezetten érdekes, izgalmas, hogy megszűnik a „farmolás” egy alapvetően termelésre felkészített műben. Ráadásul a felhasználás történhet úgy is, hogy a terméket nem én termelem meg a saját táblámon, hanem a szomszédom. Kereskedelmi tokenek beadásával használható a többi játékos minden termelő egysége – és ezt senki tudja megtagadni, vagy megakadályozni. Az ár is fix, valamint a jutalom is, amit valaki egy gyártásért fizet és kap. Ehhez azonban dokkokat kell felhúzni és a dokkokban hajókat kell építeni.

A megépített hajók magukkal hozzák a kereskedelmi- és felfedezésjelölőket. Amíg az előbbieket a fent említett egymás közötti kereskedelem/gyártás vonalon lehet hasznosítani, az utóbbiak segítségével további területeket lehet csatolni a saját táblánkhoz. Egy újabb „régi világ tábla” 6 új lapkahellyel ajándékozza meg a tulajdonosát (és ez is hamar megtelik ám!), a kisebb méretű „új világ lapka” pedig 3 speciális termék elérésével (lásd: gyarmatáruk). Az utóbbi bővítmény (mindkét fajtából legfeljebb 4-et vehetek fel a játék során, egyre magasabb áron) ugyan megdobja az elérhető árukészletet, meg aztán ezek az áruk ritkán érhetők el más úton, de mindegyik felhúzat velünk 3-3 plusz kártyát, amivel nem mindig járunk jól ugye…

Ha eljön a vég (márpedig eljön, bármilyen hihetetlennek is tűnik a játszma derekán, amikor éppen 15 lapot tartunk a kezünkben) , a kijátszott kártyáink pontértékeinek összeadásán túl számításba jönnek még az „ötödik pakli” felhúzott lapjai, az ún. expedíciós kártyák, amire a „munkáskockáinkat” delegálhatjuk utolsó küldetésükként, a központi tábla mellé véletlenszerűen felsorakoztatott 5, ún. missziókártya hatásai (általában bizonyos extra termékek gyártásának képességét jutalmazzák), valamint a felgyűlt aranymennyiség harmadolva. És ennyi.

Vegyesek az érzelmeim az Anno 1800-zal kapcsolatban.

Tulajdonképpen minden egyes játékalkalmat élveztem, és az első kivételével az összest megnyertem (egyre magasabb pontszámmal), így vélhetően jól tartottam a gyeplőt. Kétségtelenül szórakoztató, de inkább úgy, mint egy rejtvény, vagy egy verseny, amiben igyekszünk a kijelölt sudokut a többieknél előbb kitölteni. Az igazán jópofa és viszonylag gyakran használt kereskedelmi megoldás ellenére meglehetősen kevésnek tűnik az interakció, a rövid körök ugyan pörgőssé teszik a játékot, de összességében kevés figyelmet fordítunk arra, hogy a másik mit is csinál (csak átpillantunk néha, hogy bizonyos termelőépülete neki megvan-e már, ha éppen felmerül egy igény, és tulajdonképpen kereskedelmi tokenünk is van épp elég). A jócskán kaotikus, kissé excel tábla jellegű felépítés miatt a látvány egysíkú és unalmas, de kétségtelenül funkcionális, és részleteiben szép kivitelezésű. A játékmenetet viszonylag bonyolultan tálalja a szabály (igaz, angol nyelvű kiadás még nincs, csak angol szabályfordítás), ezzel szemben az elég könnyen alkalmazható, és kicsit sem bonyolult – cserébe a látszólag sok lehetőség valójában a kezünkbe véletlenszerűen kerülő kártyalapok hatására igencsak leszűkül, sőt, a feladat gyakran egészen determinisztikussá válik.

Azt hiszem, hogy sosem mondanék nemet egy újabb Anno 1800 partira, de mégiscsak csalódás számomra, hogy a nagy számítógépes stratégiai játékcsaládnak ismét nem sikerült kifejezetten kiemelkedőre a táblás feldolgozása, és ebben Martin Wallace zsenije sem tudott segíteni.

7/10