Olyan kevés nagyszerű vadnyugati témájú társasjátékkal találkoztam, hogy azonnal felcsillant a szemem, amikor két éve felfedeztem a Sierra Westet, majd nem sokkal később a Colomát. Ezek ráadásul középnehéz eurójátékok, mondhatni a kedvenc műfajom képviselői, így hamarosan be is szereztem őket. Mint kiderült, mindkettő szerzője ugyanaz a Jonny Pac nevű (nem mellesleg amerikai) fickó, akinek a 2019-es évben még egy western tematikájú játéka megjelent: A Fistful of Meeples. Nos, erre a harmadikra nem sok figyelmet fordítottam, mert hát legyen elég a fenti kettő. De bárcsak fordítva gondolkodtam volna! A két megrendelt játék nagy csalódás volt számomra – hamarosan meg is válok tőlük –, míg a kisöccsük egyértelműen az év egyik legkellemesebb meglepetése: amióta megérkezett, nem képes sokáig a polcon maradni. Egyben visszaadta az esélyt, hogy valaha még Jonny Pac játék vásárlására adjam a fejem.
A TÉMA:
Csupa ismert vadnyugati klisé: aranybányászok, akik a zsebükben mindig hordanak némi fényes kavicsot, banditák, akik szívesen megkopasztják ezeket az aranylázas fazonokat, csendőrök, akik pedig épp a banditákra fenik a fogukat, bárgyú építőmunkások, akik munka után szívesen betérnek a saloonba, egy madame, aki elveszi a munkások utolsó centjét is akár, valamint börtön, temető, párbaj az utca közepén… Ilyenkor szoktam elmondani, hogy „de persze az egész csupán egy cifra máz a viszonylag szögletes játékmechanizmusokon”. Ez pláne igaz lehet egy olyan játék esetén, ami a sokféle feldolgozást megélt mancala(afrikai eredetű, kétszemélyes stratégiai játék, amelyben földbe vagy deszkába vájt üregekből üregekbe átemelve kavicsokat potyogtatunk) alapokra épült, tehát önmagában végtelenül absztrakt. És mégsem! Az egyik legfurcsább, hogy ez a kis játék az utóbbi idők egyik legtematikusabb eurójátéka; hangulata van, a kis vadnyugati városka él, nyüzsög, az események logikusan, és kissé komikus módon követik egymást, hogy
végül egy Lucky Luke típusú rajzfilmwesternt formáljanak, amin még jókat nevetni is tudunk.
A JÁTÉKMENET:
A játéktábla egy tipikus vadnyugati városkát mintáz, hat-hat ház néz szembe egymással, kissé odébb egy börtön, az utca másik oldalán a temető található, a túlvégen pedig a kocsma (pardon: saloon), vele szemben pedig a hivatal épülete, amelynek alagsorában hat nyamvadt aranyrudat őriznek. A poros utca két végpontján egy-egy direkt párbajhősöknek kijelölt hely van: innen lehet lövöldözni egymásra, és kész. A játék elején véletlenszerűen szétszórjuk a 36 színes cowple (vagy meepoy?) figurát a 12 házba, a börtön mellé bekészítünk 3 dinamitot jelző piros kockát – biztos ami biztos alapon –, elrakjuk az aranyrudakat a hivatal pincéjébe, a madame lila meeple-jét pedig a saloonba. Ha a húzózsákot megtöltöttük a sárga (arany) és a szürke (kő) kockákkal, előkészítettük a dobókockákat, valamint minden résztvevő kapott néhány festett cégértáblát és egy párbajkorongot, mindent megtettünk, amit tennünk kellett.
Ettől kezdve minden játékos a saját körében felveszi az egyik házban tartózkodó összes cowboyt, majd jobbra vagy balra haladva egyesével lehelyezi ezeket a soron következő házak elé. Amennyiben a potyogtatás közben áthalad az úttesten, a párbajhelyre lerakja a korongját és az egyik figurát arra teszi (ő lesz a következő pisztolypárbaj egyik résztvevője). Ezek után pedig tetszőleges sorrendben végrehajtja a lehetséges akciókat az egyes házaknál – a cowboyok belépnek. A négy színben jelen lévő fickók ugyanis más és más képességgel rendelkeznek, így más hatással vannak az épületre, vagy az éppen ott tartózkodókra. Ezen hatások elsősorban arra irányulnak, hogy valamilyen módon nyersanyaghoz, azaz aranyhoz vagy/és kőhöz jussunk a zsákból.
Hadd mutassam be a szereplőket:
A piros bandita 2 kockát húz a zsákból minden egyes sárga aranyásó után. A kék csendőr ugyanezt teszi minden egyes bandita esetén, de ráadásul a piros fazonokat azonnal teleportálja a városszéli dutyiba. A barna építőmunkás (ha adunk neki az adott épületnek megfelelő szortimentet a nyersanyagkockákból), rögvest felszerel egy táblát a házra, ami elé ha egy sárga aranyásó kerül, megengedi, hogy 2 kockát húzzon a zsákból – és a végén a tábla 5 pontot hoz a konyhára. (A táblák egyszer, ugyanazzal a költséggel feljavíthatók, így minden képességüket megduplázzák.) A madame pedig egy épületben tartózkodó összes építőmunkást megsarcol 1-1 kockahúzásra, majd beküldi őket a kocsmába. Szóval mindenki mást tud és mást csinál, és amellett, hogy ugyan egyik figura sem tartozik hozzánk, folyamatosan nekünk dolgoznak – ha ügyesen bánunk velük.
Még a párbajozás is a kockaszerzés játéka: ha mindkét oldalon felálltak az elégtételt kívánó felek, a korongok tulajdonosai dobnak a hatoldalú kockával, és aki a nagyobbat dobja, lepuffantja az ellenfelét. Egy pici előnye van a csendőrnek a banditával, a banditának az aranyásóval, az aranyásónak a munkással szemben. És ebben a sorrendben egyre kevesebbet is húznak a zsákból, mielőtt – megünnepelve a győzelmüket – máris vonulnának a saloonba. A vesztes játékos által halálba küldött másik meeple pedig az esemény után befekszik a temetőbe, a hat sír egyikébe. Ő már nem játszik tovább.
Ha az összes sír megtelt, véget ér a játék.
De van még két játékvégi értékelést kiváltó kondíció: akkor is befejeződik a kalandunk, ha elfogyott a hivatalból az összes aranyrúd (szép lassan kilopkodtuk mind), vagy éppen megtörtént a harmadik nagy robbanás a város közepén. Ez úgy következhet be, ha valaki (csúf, önös érdekből) kiszabadítja az elfogott banditákat, azok meg persze dinamittal menekülnek. Ilyenkor egy dinamitkocka is bekerül a húzózsákba. Ha valaki egy ilyet húz, azt a tér közepére kell tennie, mindenki elveszti a kőkocka állományának felét, és reménykedik, hogy egy ideig nem lesz újabb robbanás. A játék végén a felépített saját cégéreken látható érték, az ellopott aranyrudak (egyre drágábban lehet hozzájutni egy ilyenhez), valamint a megmaradt aranykockáink számítanak, semmi más. A nyertest kb. a 30. percben kihirdethetjük.
AMIÉRT TETSZIK:
Elsősorban a fent is említett zseniális húzás miatt, amivel ezt az alapvetően elvont, sokak által ismert ősi játékmechanizmust a szerző képes volt feltölteni témával. Méghozzá organikus és szórakoztató módon (csendben mondom, a Five Tribes-nál ötletesebben). De önmagában az is nagyon tetszik, ahogyan Jonny Pac meghagyta a mancalák alaphelyzetét, de ügyesen kitolta a határokat; a bogyókat a Fistful of Meeples-ben nem csak egy irányba potyogtathatjuk, azoknak egyenként karaktere, így saját funkciója lett, valamint bekerült még 2 plusz ház és a párbajmezők, szintén saját szerepkörrel. Nem vagyok különösképp rajongója Mihajlo Dimitrievski grafikusnak, azaz Micónak, de a Fistful of Meeples-ben olyan kevés teret kapott a rajzolásra, és azt
a teret viszont olyan jó ízléssel töltötte meg, hogy még az ő szerepét is szívesen kiemelem.
ÖSSZEFOGLALÓ:
Lassan talán már mindenki megszokhatta, hogy ezen rovaton belül igyekszem az „egyszerű, de nagyszerű”, valamint a „cuki, de annál jóval több” játéktípus képviselőinek teret adni. Nos, a Fistful of Meeples sem véletlenül került terítékre. Ez esetben még a harmadik és negyedik vadászott szempont is érvényesül, a „kis dobozban nagy játékélmény”, valamint az „és mindez teljesen nyelvfüggetlenül”. Az utóbbi azért is fontos, mert tudom, hogy sokan azért nem térnek le a bejáratott útvonalakról, mert félnek, hogy egy külföldről beszerzett játékkal majd jól felsülnek. Nos, a Fistful of Meeples a pici szabályfüzet kivételével nem okozhat senkinek plusz feladatot (ha még nincs belőle fordítás, esküszöm megcsinálom). Melegen ajánlom minden 2-4 fős társaságnak, családoknak és gamereknek is (fillerként), okos, vicces, ráadásul kis doboz, akár egy pisztolytáskában is bárhová magunkkal vihető.
jatekrahivlak.blog 