Lassan körbejártam az asztalt a nappaliban, és néztem a játék prototípusát, amit eredetileg azért terítettem ki, mert szerettem volna illusztrációkat készíteni a játékszabályhoz. De egyetlen fényképet sem lőttem még. Csak töprengtem, milyen lenne az én Nomadom, ha szabadon engedhetném a fantáziámat, és mindenféle megfelelési kényszer nélkül (lásd Kickstarter) egyszerűen a jelen kor sztenderdjeihez közelíthetném a látványt.
Ezt a húrt a tetszetős címlapgrafika pendítette meg bennem, de egyáltalán nem volt ismeretlen hang; gyakran közelítem a projekteket az idealista oldaláról, hogy aztán úgy kössek kompromisszumokat a valósággal, hogy közben legalább a szemléletmódot tartom. Így általában több jó ötlet megmarad, miközben a kényszerű költségcsökkentésnek is eleget teszek. És ahogy elnéztem az asztalképet, elég világos elképzeléseim alakultak a megoldásról. Szó szerint: korábban ugyan tetszett, hogy egy szinte teljesen fekete táblán kiugró, erős színekkel operáljon a játék, és a mai napig egyetértek az ehhez kapcsolódó elvekkel, valahogy most utálni kezdtem a táblák sötétjét, a kissé közhelyes misztikumot. Az az univerzális “etno-világ”, aminek meg kellett jelennie, sokkal világosabb, nappalibb, hétköznapibb volt a szememben. És ha kontraszt kell, akkor használjunk általános alapszínként inkább fehéret! A táj is lehet pasztell, még az értelmezésben is: ne határoljon friss zöld gyep sárgálló sivatagot és kéklő vizeket: legyen természetesebb, minden tájtípus az elképzelt égövnek megfelelő. És majd gondom lesz rá, hogy ne jöjjenek a hagyományos játékszínek: ha körbejárjuk a kérdést Nagy Zolival,
bizonyára kiötlünk egy izgalmas palettát, amiben nem ütköznek az egyes funkciók.
S ha már szóba került: Zoli ez idő tájt kezdett dolgozni az egyes állatfajokon. Szabad kezet adtam neki – szerintem más is így tett volna a címlapterv hatalmas futómadara után. Minden okom megvolt annak a feltételezésére, hogy hamarosan megtalálja a honos ragadozókat és növényevőket is ezen a különös bolygón. Mivel rá kellett jönnöm, hogy a játék túl sok illusztrációra nem ad teret, az állattokenek méretét megnöveltem: az 50 mm-es lapkákon még jól elfér talán egy 30 mm átmérőjű korong is. Mindenesetre a várhatóan csinos állatkákat látnunk kell, nem lehetnek kicsik. Manapság könnyen ellép az ember egy olyan asztal mellett, ahol nem egy látványosabb asztalképpel rendelkező játék hever. és a Nomadból hiányzott valami kiemelkedő. Szó szerint is értem. A játéknak jól áll a sík tér ábrázolása, hiszen valahol ez a lényege, de mégis nagyon kívánta a szem, hogy az ipszilontengely mentén is megmozduljon valami. És ahogy lassan körbejártam az asztalt, megtaláltam a megoldást: a sámántábla nem csak a játék központi eleme, de a tematika is azt állítja róla, hogy egy hegy, vagy domb. Egy lépcső, amelynek fokai az áldozati helyek, a szintek, amik meghatározzák a választási lehetőségeinket. Lehuppantam az asztalhoz és azonnal rajzolni kezdtem.
Egy kartonlapokból összerakható lépcsőt vizionáltam, aminek azonban elemeiben, és talán összerakott állapotban is be kell férnie a játék dobozába.
Számolnom kellett a várható 280×280 mm-es punchboard méretekkel, de a minimum 15 mm átmérőjű választó korongokkal is, meg ugye azzal, hogy az üzenetnek látszania kell: mikor melyik szinten milyen lehetőségekhez férünk hozzá. Pontatlan volt a kézi rajz, így ismét egy Concept Draw terv lett belőle. Az első számítások szerint egy működőképes ötlet, megfelelő méretekkel a punchboardokhoz – de sajnos szétszedendő. A maga 6 szintjével, 15-15 mm-es emelkedéseivel 9 cm-es minimum magasságot kell, hogy elérjen a sámánlépcsőm, ami sehogy nem fér be majd a dobozba. Talán megbocsátható. De hogy az ötlet működőképes, azt még bizonyítanom kellett valahogy.
Mint oly sokszor már, most is egy sokat látott nyomdász barátomhoz fordultam segítségért. Csernyik Tibor számtalan prototípushoz adott már ötleteket, de végzett sok kétkezi munkát is, hajtott fel stancoló üzemet és utolsó pillanatos nyomdai megoldást. Igazán kreatív, és emellett tapasztalt ember, aki előre látja a buktatókat, és én nem lehetek elég hálás a segítségéért. Most a lépcső hevenyészett tervrajzát küldtem el neki, és elmagyaráztam a helyzetet. Miután megértette a problémát, ő is a fizikai próbát javasolta. Megígérte, hogy már másnap nekiáll a kis, garázsból átalakított műhelyében, és a szegényes erőforrások mellett – ne feledjük, a covid miatt semmi sem úgy állt rendelkezésre, mint korábban – igyekszik modellezni az ötletet. A makettel a kezében harmadnap becsöngetett, és a kapuban voltunk kénytelenek átbeszélni a részleteket.
A stancrajzok alapján, amiket szintén Tibor készített, megoldhatónak tűnt a kis építmény kivitelezése, de látszott néhány kockázatos hely, vágás és hajtás,
valamint az én barátom nem győzött panaszkodni arról, hogy elfogyott a nyomdai papírragasztója. A dolog meglepett, mert sosem volt ennyire anyagias, ráadásul ezt az után is folytatta, hogy megígértem, hogy veszek neki, amint lehet. De kiderült, nem emiatt hangsúlyozta a dolgot – az egyenetlenül elkent ragasztó a kasírozásnál olyan anomáliákat is okozhatott, ami miatt bizonyos elemek másként viselkedtek, mint ahogy rendes nyomdai körülmények mellett viselkednének. Forszírozta, hogy csináljuk újra a makettet, de ezúttal a kísérlet elején egy nyomdával kasíroztassuk fel a szürke kartonlemezeket. Túlzott óvatosságnak tartottam, de nem voltak ellenérveim: hiszen a legjobbat akarja nekem. Viszont ahhoz ragaszkodtam, hogy a következő próbát már egy olyan formával készítsük, amit nagy Zoli rajzol Tibor mintája nyomán.
Így is lett. Zolinak tetszett az ötlet a sámánlépcsővel, és univerzális alkotóként hamar felvette a Tibor által átadott szálakat: a punchboard keretein belül egy sokkal organikusabb formát rajzolt (még színezés nélkül), amit én nyomda alá rendeztem, a feleségem átvett Tibortól két papíralapanyagot, amit elszállított a nyomdába, majd egyszer csak onnan vissza neki, aki kézzel kivágta a bonyolult vonalak mentén az elemeket és össze is illesztette azokat. Eltelt majdnem két hét, de végül ott állt a zongorán a lépcső, ami még úgy is impozáns volt, hogy a felkasírozott papírnak igen idétlen színei voltak. Tibor újabb instrukciókkal látta el a grafikust (mert egy-két apróság valóban nem volt az instrukciók szerint), de már újabb makettbe nem mentem bele. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy az ötlet működik, az apró részletek pedig nagyban azon a nyomdán múlik majd, amelyik ezt sorozatban fogja gyártani. Márpedig bízhatunk a veretes osztrák Piatnik nyomdában, így abban is, hogy ha sorra kerül erre a mozzanatra, maguk is le fogják tesztelni a lépcsőnket, immáron a saját körülményeik között.
De persze ehhez még elfogadást kell nyernie a sámánlépcső ötletnek.
A látványterv elfogadtatásával azonban még várni akartam. Nem volt szándékomban a teljes projektet lefuttatni Zoli terhére, de megegyeztünk, hogy a főbb elemekből mutatnunk kell új variációkat, és a kép, amelyet 3D mockup formájában képzeltünk el, még nem állt sehogy. Mégis, a továbblépéshez fel kellett hívnom Gyöngyösi Gábort. Muszáj volt feltennem egy kérdést, mert amíg nem kapok elvi engedélyt, nem érdemes tovább gondolkodnom a részletekben. Ugyanis műanyag játékosfigurák kezdték piszkálni a fantáziámat. Igen, afféle „minik”, de játékosszínekben. És nem is egyféle, hanem egyenesen három: a címlap lovasa, mint vadászfigura a leglényegesebb, de mellé hasonló módon megjeleníteném a tábort, mint egy jurtát, és végül a sámánlépcsőre sem egyszerű fakorongokat raknék, hanem pici áldozati kosarakat.
(Ez utóbbi végképp túlzásnak tűnhet, de két fontos oka is van: egyrészt a kétszemélyes játékmódnál már egy ideje előjött az a probléma, hogy nem könnyű megjegyezni minden esetben, hogy a két jelölőnk közül melyiket tettük le az előző és az aktuális fordulóban. Ha kis kosárformát le lehetne fordítani, máris elmúlna a jelenség. Ezen túl a játékosszínek összesen e három komponensnél kell, hogy megjelenjenek – a bónuszokat takaró korongok lehetnek mindenkinek ugyanolyan színűek is –, márpedig, ha a fa és műanyag elemek színeinek nyomdai egyeztetésére gondolok, feláll a szőr a hátamon, és biztos vagyok benne, hogy minden igyekezet ellenére csúnya eltérések mutatkoznak majd. Ha viszont minden műanyag, azonos anyag és színezék kerül az öntőformába.)
Kénytelen voltam tehát Gábor nyakába önteni ezt a sok információt ebben a korai stádiumban, hogy folytathassuk a tervezést. Amikor felhívtam, bevallottam neki a lépcsőt is. Fel voltam készülve a legrosszabbra, de ő némi gondolkodás után kifejtette, hogy tetszik neki az ötlet, nem tartja lehetetlennek ezeket a megoldásokat, azonban számolnunk kell. És ahhoz még hiányzik számára néhány fontos adat.
Megértettem. Visszavonultam a Concept Draw-ba, és hamarosan megalkottam az összes komponens gyártási tervét méretek és mennyiség tekintetében, és kialakultak a punchboardok hozzávetőleges rajzai is. Nem tűnt egyszerű projektnek! Csak abban bízhattam, hogy a legutóbbi közös munkánk, a Roundforest sem volt éppen sétagalopp, és ott egyenesen a kiadótól jött az az ötlet, hogy a játékban szereplő ezüst és rézpénzek is legyenek eredeti, saját gyártású műanyag érmék – tehát bizonyos határok között nyilván a Piatnik is szeretne látványos kiadványokat piacra dobni.
A listámra nem azonnal jött a válasz, hiszen az adatokat több kézen is át kellett futtatni.
Közben Nagy Zoli elkészítette a játék tereptábláját, a sámánlépcső grafikáját, majd’ minden állattokent és területlapkát, és ami a lényeg: elkészült egy mockup, amin látható volt a véglegesnek szánt dobozgrafika, a tervezett lépcső, és a három műanyagból öntendő főszereplő figura is. Magukat a 3D elemeket is Zoli készítette – pazar minőségben. Ezt a néhány mockup képet gyorsan a gyártási lista után küldtem, és ez bevált. Ez baromi jól néz ki! – ezzel hívott fel Gábor, és nyilván hasonló volt a bécsiek véleménye is, mert hamarosan megkaptam a zöld lámpát a folytatáshoz. És ehhez a zöld lámpához immáron egy szerződés is érkezett, amiben ott állt a meglehetősen, majdhogynem lehetetlenül közeli megjelenési dátum: 2021. szeptember.
(a befejező rész következik)
jatekrahivlak.blog 