Az Irány a Kincses sziget az első forgalomban megjelent játékom volt, de messze nem az első, amit készítettem. 2016 előtt már jó néhány felkérés jutott el hozzám, így egyedi célok kiszolgálására, reklámtermékként, vagy különleges alkalmakra már több társasjátékot is szerkesztettem. Hogy miért pont én? Nem tudom. A vonzalmam talán korábban kiderült a széles ismeretségi körömben, és hát a 90-es években kevesen foglalkoztak ilyen dolgokkal.
Az első játékomat még általános iskolás diákként fabrikáltam játéktermi slágerek feldolgozásaként, később azonban saját témákat is kerestem, mechanikai szempontból pedig viszonylag korán sikerült elhagynom a dobok-lépek alapvetést. Később komolyabb kutatást is végeztem több hullámban az ősi absztrakt stratégiai játékok terén, könyveket olvastam, kutattam külföldön is, és más munkáimban is megörökítettem néhányat ezek közül (AGON kalandjáték sorozat, Toys of Ancient Gods zenei produkció stb.). Talán ezek meséltek rólam, és így találtak meg a felkérések, amelyek eleinte inkább kvízjátékok készítésére, mintsem komolyabb projektekre vettek rá, de öröm volt segíteni velük az otthon tanulókat, az LMBTQ közösséget, vagy éppen a vám- és pénzügyőrök képzését. A születésnapra vagy reklámajándékként, netán városi történelmi napok kiegészítőjeként készített egyéb ötleteknél azonban több szabadságom volt, hasznosíthattam a tapasztalataimat is, amiket a németországi utak során vásárolt korai eurogame-ek által szereztem.
Amikor egy ízben úgy ébredtem fel, hogy az igen élesen látott álmomra még emlékeztem,
hirtelen diktálni kezdtem a részleteket az akkor már régóta éber feleségemnek. Egy kalózos tematikájú, kártyaalapú társasjáték alapjait mondtam tollba akkor, és miután kifogytam a szóból, meg kellett állapítanom, hogy az ötlet elsőre működőképes (nem véletlenül egész éjjel ezt játszottam álmomban), és minden eddigitől különbözik. Hobbiprojektként szép lassan fejlesztgettem, majd ajándékként az akkor 8 éves unokaöcsémnek adtam az első prototípust. Később szélesebb körben is teszteltem, és amikor már biztosabb voltam a dolgomban, bedobtam – magamat is – a mély vízbe: elvittem a Gémklub játékboltba, és ott az igazi „szakik” véleményét kértem ki. Játszott vele mindenki, aki számított annak idején, voltak tanácsok, amiket megfogadtam, és voltak, amiket nem. Az utóbbiak nem feltétlenül voltak rosszak, de valamiért ellenkező irányba mentek a szándékaimmal, az elképzeléseimmel. Viszont nem egyszer megtermékenyítettek más gondolatokat, amik aztán valahogy mégis belekerültek a játékba.
Az újabb prototípusok készítésénél már érdekelt maga a végleges kivitelezés is, szerettem volna egy olyan látványos hazai kiadványt, ami nem volt tipikus abban az időben. Mivel a nyomdai munka mindig is vonzó volt számomra, imádtam ezt a kissé talán drága, de borzasztóan hasznos tanulási időszakot; rengeteg fogalmat, eljárást, szokást elsajátítottam akkor, és ezeknek máig hasznát veszem, sőt, azóta természetesen sokat bővült az ismeretem. Mire egy véletlen során eljutottam a kiadás lehetőségéhez (eredetileg nem más, mint az Alexandra könyvkiadó szerette volna megjelentetni a játékot), már szinte készen volt a mű. Egyedül a borító hiányzott: ezt végül Szaradics Antónia készítette el az instrukcióim alapján, majd magam fejeztem be, mint ahogy az egész kiadványt én rendeztem nyomda alá.
Egyedül a legénységkártyákkal nem voltam elégedett.
A rengeteg kalóz megrajzolása azonban annyival megdrágította volna a terméket, hogy végül kompromisszumot kötöttem: egy külföldi jelmezkölcsönző fotóinak felhasználását kérvényeztem, így megtarthattam a karakterek kellő változatosságát. A sokat kritizált hatalmas pontozó terület pedig gyártási okokból alakult, mint ahogy a tábla mérete is – igaz, eszembe sem jutott, hogy például kártyahelyek legyenek ott a sok dublon helyett. A Gémklub tótumfaktumai ugyanis idejekorán belém ültették, hogy a játéknak az az egyetlen baja, hogy tulajdonképpen egy kártyatartó playmat, márpedig a táblán minden más legyen, csak ne kártya. Talán túloztak. Vagy én vettem ezeket a véleményeket túl komolyan. Mindenesetre ma már – megismerve sok száz társasjátékot – ilyen íratlan szabályokkal nem foglalkozom, és ezzel természetesen már igazat is adok a pontozómezőt bíráló kritikáknak.
Az Alexandra kiadó ilyen-olyan okokból végül a csődbe rohant, a produkció még az utolsó percben visszarántható volt, és egy újabb kedvező véletlen összehozott engem Bagin Károllyal, aki a Trefl nevű lengyel kiadó hazai képviselőjeként felajánlotta, hogy ha van játékom, mutassam meg neki. A lényegében már gyártáskész kalózos játékkal kerestem meg őt, és megtetszett neki, sőt a lengyel anyacég is hamarosan rábólintott (még nemzetközi szerződést is kötöttünk a Destination: Treasure Island című játékra). Így jelent meg végül a Trefl gondozásában az Irány a Kincses sziget, ami ez idáig a legnagyobb példányszámban (több mint hatezer doboz) elkelt játékom.
Sajnos a nemzetközi forgalmazásból végül nem lett semmi, a Trefl ugyanis a következő évtől profilt váltott, és végleg a gyermekjátékok és kirakósok felé fordult.
Az Irány a Kincses sziget biztos szenved néhány gyerekbetegségtől, hiszen mégis csak az első volt egy hosszú sorban, de büszke vagyok rá, és az eladási adataival jócskán bizonyította a létjogosultságát. Ritkán kerül az asztalunkra (mint jellemzően minden már megjelent, egykor sokat tesztelt projekt), de ha felkérnek egy bemutatóra, szívesen tanítom, és öröm látni, hogy szórakoztatja a gyerekeket és felnőtteket egyaránt – pláne együtt!
jatekrahivlak.blog 