A The Taverns of Tiefenthal az a játék volt, ami már a témájával, a grafikájával, és a működésével kapcsolatos első infókkal megvásárolt magának. Szóval tulajdonképpen nem is én vettem, hanem fordítva. Érdekes módon Wolfgang Warsch személye nem volt a vonzó tulajdonságai között. (Az igencsak termékeny, és nagy sikerrel berobbanó fiatal szerző művei közül a Quacks of Quedlinburg kifejezetten tetszik (talán egyszer meg is vásárolom majd), valamint szórakoztatónak tartom a Blue Banana mögötti egyetlen (de az nagyon jó!) ötletet, és mérsékelten kedvelem a Ganz Schön Clever-t, miközben nem jött be a Fuji c. játéka, a The Mind-ról pedig inkább ne is beszéljünk.) A szerző nekem ezzel a játékával billentette át a mérleget: most már többségben vannak azok a művei, amiket elismerek, így ma már inkább sokszínűnek tartom őt – viszonylag nagy minőségi és műfaji kilengésekkel.
A The Taverns of Tiefenthal játékot szokták összevetni a Quacks of Quedlinburg-gel,
de én nem teszem, mert a cím rokon szerkesztésén túl (ami valószínűleg nem véletlen) más igazán látványos hasonlóságot nem fedezek fel bennük. Persze, amíg az ott egy bagbuilding (zsáképítő?) mechanizmusra épül, ez itt egy deckbuildingre (pakliépítés), és persze van némi hasonlóság a két mechanizmus között, de számomra épp annyi különbség is. A The Taverns of Tiefenthal pakliépítése ráadásul nem csak a másik játék zsáképítésével nem rokonítható, de épp elég unikális ahhoz, hogy a többi deckbuildingre építő játékkal sem igazán. Persze a lényeg megmaradt, de egy apró csavarral máris ellépett a szokásos verziótól. Ez a pici változtatás pedig csupán annyiban áll, hogy az adott körben felvett lapok nem a dobópakliba kerülnek (amelyek aztán csak a kártyák megkeverése után kapnak esélyt a megjelenésre), hanem közvetlenül a húzópakli tetejére, tehát egészen biztosak lehetünk benne, hogy a következő körben azok előjönnek, ráadásul rögtön elsőként. Ez némi tervezhetőséget kölcsönöz annak a mechanizmusnak, amiben – valljuk be – ilyesmiből igen kevés van.
A játék a szerencsére épít tehát, és tulajdonképpen a többi mechanizmus azért van csak jelen, hogy megpróbálja azt leküzdeni. És ez nem csak az alapjáték elemeire, de a dobozban található 5 kiegészítő modulra is igaz. A The Taverns of Tiefenthal–ban a szerencse szerepe döntő: nem csak a pakliból felhúzott lapok jönnek véletlenszerűen, de 4-7 kockával is dobunk, amik az adott körben felhasználható értékeket jelentik. Ha ez a két értékcsomag (kocka és kártya) nem találkozik, akkor eléggé balul tud elsülni egy adott leosztás. No de mint mondtam, ezért vannak a további mechanizmusok: legrosszabb esetben ki kell rúgnunk a “könyvelőt” a pult mellől, és máris újraoszthatjuk a kártyákat. A mosogatólány (mindegyik külön-külön) megemelheti 1-1 kockánk értékét. Van hely a táblán, ahová bármilyen kocka rakható, és persze rengeteg olyan plusz lehetőség kínálkozik, amivel valamilyen bevételre tehetünk szert: a kolostortáblán, a kocsmáros kis rondelláján, a mutatványosok által némi snapszért, vagy éppen a vendégkönyv teleírásával. Csak azért, hogy nehogy úgy érezzük, ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek. Pedig de. Ugyanis olyan pozícióban hat a szerencse, ahol erősen determinál, ezek után legfeljebb szaladhatunk a viszonylagos optimális felhasználási lehetőségek után. (Itt kell megjegyeznem, hogy természetesen nem minden játék dominánsan szerencsefüggő, amiben szerepel kártyahúzás és/vagy kockadobás.)
Azt is mondhatnám, hogy ezért különösebben nem ajánlanám olyanoknak, akiket általában zavar a jelentős szerencsefaktor.
De akkor engem sem szórakoztatna! Márpedig nagyon is szórakoztat. Imádok bindzsizni a kis alkatrészekkel, változtatni a fejlesztésekkel a kocsma alkotóelemein, töprengeni azon, hogy mivel járok jobban, ha a semmire sem jó 4-es kockát ide teszem vagy oda teszem. Imádom a kombókat, amikor látszólag reménytelen helyzetekből sikerül mégis úgy kijönnöm, hogy a kör végén egy nemessel (nagy értékű vendéggel) gazdagabb lettem – míg különösebben nem örülök a nemesnek, ha kihúzom a következő körben az előtt, mielőtt egy szék is megjelenik, amelyre további vendéget ültethetnék.
Erről jut eszembe: természetesen a játék nem imitálja egy valódi kocsma működését (sem Tiefenthalban, sem másutt), de olyan erősen át van itatva a békebeli söröző hangulatával, hogy ki merem jelenteni: tulajdonképpen egy tematikus játékról van szó. Nem minden részlet klappol, de sok igen, és tulajdonképpen épp annyira, hogy például segít megérteni, vagyis inkább megjegyezni a szabályokat. Sokat dob ezen a grafika is: nagyon szépek, kifejezetten helyesek az egyes alkatrészek, a moduláris táblaelemek, a vendégek, alkalmazottak rajzai a kártyákon és lapkákon.
A borító pedig egyenesen telitalálat.
Néhány partit csak az alapjátékkal játszottunk, aztán szép lassan beépítettük az első három modult. Ezzel a felállással ismét több parti következett, mert valahogy olyan teljesnek, kellőképp színesnek éreztük már a játékot. Az utolsó két modul beépítésével (az egyik tulajdonképpen csak egy alapfelállást módosító képesség) pedig mindössze egyszer játszottunk. Ezek a modulok csak egymás után emelhetők a játékba, nem lehet válogatni közöttük, de hál’istennek egyik sem jelentett csalódást, így minden bizonnyal innentől kezdve a teljes szettel játszunk majd, még ha a setup ideje ezzel kissé meg is nyúlik.A The Taverns of Tiefenthal célközönsége nehezen meghatározható. Akár már 9-10 éves gyerek is játszhatja jól, de a mélységeket vélhetően csak a nagyobbak vagy gyakorlottabbak látják meg, így nem mondható családi játéknak. Elvben csak 60 perces játékidővel rendelkezik, és ezt nemigen növeli meg a “modulok” használata sem – úgyis az AP faktor lesz az, ami eldönti, meddig tart egy forduló. Hála az égnek, van néhány fázis, amit párhuzamosan csinálnak a játékosok.
Apropó: könnyen a játék szemére lehet vetni, hogy interakcióban szegény, és e tekintetben nem is tudom megvédeni (a fordulók elejére interaktivitás címen szervezett “kockadraft” igencsak időhúzó kényszermegoldás: mi egy idő után le is szoktunk róla – egy ideje egy közös “kockapoolból” választunk egymás után, így a hatás hasonló, csak kevésbé időrabló). Elhúzhatunk egymás elől kártyákat, de keveset és ritkán, valamint ez nem feltétlenül veri keresztbe bárki számítását. Itt inkább drukkolunk, hogy az ellenfél rosszabb alapállapotból induljon (húzott kártyák és dobott kockák), valamint hogy ne vegye észre az optimális lehetőségeket – mi pedig igen. Valahogy még sincs teljes szoliterérzetem, és biztos nem is próbálnám meg egymagam játszani a játékot.
A The Taverns of Tiefenthal ha nem is tökéletes, de egyszerűen úgy jó, ahogy van.
9/10
jatekrahivlak.blog 