Le kell szögezzem, hogy a Castles of Burgundy nincs a kedvenc játékaim között. Valahogy úgy vagyok vele, mint általában Stefan Feld munkásságával (egy-két játékát nem ismerem mindössze): tisztelem őt a nagyszerűen összerakott gépezeteiért, de gyakran érzem azt, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. A Castles of Burgundy ennek eklatáns példája. Egy kiváló mechanizmusokra épülő rendszer, amit elismerek, de nem tudok élvezni igazán. Ha komolyan veszem a játékot, bosszankodom, mert olyan súlya van a szerencsének, hogy igazán tervezni sem lehet benne. Ha meg lazábban kezelem a dolgot, akkor meg végtelenül hosszú és repetitív nekem a játék, amiből bőven elég volna 3 forduló (3×5 kör) is.
Mindez miért fontos? Mert ugyan nem mondható a Castles of Tuscany a Castles of Burgundy feljavított változatának és a folytatásának sem, de a rokonság elég egyértelmű ahhoz, hogy az új, közel 10 évvel fiatalabb terméket a régi tükrében is vizsgáljuk. Például azért, hogy
érdemes-e beszereznie olyan valakinek, akinek már az előd ott áll a polcán. Erre is választ próbálok adni, ígérem.
Nagyon keveset tudtam a Castles of Tuscanyról, mielőtt hozzám került a nagyszerű Szőlősi Péter és a Vagabund kiadó jóvoltából. A mai napig igen kevés információ lelhető fel az interneten a játékkal kapcsolatban (miközben rengeteg lelkes rajongó előre magasan felpontozta a BGG lapján). Kétségtelenül Stefan Feld neve garancia a minőségre, így garancia a sikerre is – elsősorban a gamerek közösségében. Borzasztóan izgatott, hogy az elsők között próbálhassam ki az új művet, amit azért is a feljavított Burgundyként vártam, és arra gondoltam, hogy minél nagyobb a különbség, annál jobb lesz majd minden. Nos, tényleg elég sok különbség akad.
Egyrészt nincs a dobozban dobókocka.
Cserébe kis méretű kártyákból két paklit is találunk, egy nagyobbat és egy kisebbet. Azután nincs fix játékostábla. Egy moduláris tábla hever minden játékos előtt, amin ott van a hexagonokkal jelölt sok színes terület, de nagyon másként, mint a nagy előd esetében. Magát a táblát 3 meghatározott elemből kissé szabályozott módon állíthatja össze mindenki, így nincs két egyforma felállás, azonban egyik sem predesztinálja a tulajdonosát magasabb pontszámra a nagy területek elfoglalása révén. Ügyes tervezés. A személyes tábla része még egy… …egy személyes tábla is, ami többfunkciós: egyrészt itt tartjuk a saját színű területlapkáinkat (lefordítva, három 7-es oszlopba összehordva), másrészt ide érkezik a három kiegészítő elem, a márvány, a munkás és a “kék hexagon jelölő fából” (a szabályfüzet sem talált ki jobb, tematikusabb elnevezést rá), és tulajdonképpen egy követhető játékossegédletként is szolgál – bár az akciólehetőségeket pl. nem mutatja meg.
Igaz, az egész nem is nagy ördöngösség. A körünkben 3 akcióból egyet választhatunk: felveszünk egy lapkát, leteszünk egy lapkát, vagy húzunk két kártyát. Meglepően egyszerű. Majd bonyolódik – gondoltam –, de nem lett igazam. A lapkafelvétel tényleg annyiból áll, hogy a tábla közepére kipakolt (és eredetileg egy külön forrásból szerzett) 8 területlapka közül egyet felveszünk, és lerakjuk a személyes táblán megjelölt egyetlen, erre kijelölt, hatszögű helyre. Igaz, cserébe (igazán érdekes fordulat!) le kell raknunk az egyik általunk nem ismert, saját színű lapkát az elvett helyére. Ezt mindig a “legbaloldalibb” oszlopból kell elvennünk. (Ez az oszlop egy idő után elfogy, és ezzel kiváltjuk az első közbülső értékelési fázist, amiből van még egy, majd a harmadik oszlop felemésztése után a játék véget is ér a végső, harmadik értékeléssel.)
A lapkalehelyezés sem egy bonyolult eset. Főleg annak, aki valaha játszott a Ticket to Ride valamelyik inkarnációjával.
Itt a lehelyezendő lapka színének megfelelő 2 db azonos színű kártyát kell kijátszani a kezünkből. Ami ha nincs – és ez gyakran előfordul, hiszen mindig vakon húzunk a pakliból –, helyettesíthető laponként két másik egyforma kártyával. Azaz egy mezőlapka (zöld) lerakható akár két szürke és két kék kártyalap segítségével is. És még egy lehetőség van: az egyik kártyát a narancssárga munkásfigura is helyettesítheti, amit egy narancssárga (település) lapka leépítésekor vehetünk magunkhoz a személyes táblánkra.
Merthogy minden egyes lapka a lehelyezésével a területfoglaláson túl (1-es terület betöltése 1 pontot, 2-es terület 3 pontot, 3-as terület 6 pontot ér, nagyobb nincs, a 3-asból is legfeljebb kettő) bónuszokat ad. A szürkéért felvehetünk egy márványt, amit eldobva plusz akcióhoz jutunk, a sötétzöldért közvetlenül feltehetünk a táblánkra egy lapkát a készletből, a pirosért bővíthetjük a személyes táblánkat további raktárhelyekkel és kártyahúzási képességekkel és így tovább. A megoldások szellemesek és jól működnek együtt a rendszerben. És egyben jelentősen segítik az amúgy is elég könnyed előrehaladást a játékban. A bézs színű lapka egyenesen egy olyan jutalomkártyát (vagy többet) húzat fel velünk, amiket legfeljebb Rüdiger Dorn legeslegcsaládibb játékainál láthatunk, hiszen ezeken a csacsis szekereken ajándékeszközöket, kártyahúzási lehetőségeket, sőt még ingyen pontokat is találunk!
A játék pörög, mindig van (és lehet) mit csinálni, az AP messze elkerüli a társaságot, hárman 45 perc, ketten 30 perc alatt lemegy egy parti.
Az interakció meglehetősen kicsi, a szerencsefaktor meglehetősen nagy, de olyan gyors és egyszerű minden, hogy az ember tudata magától családi szintre kapcsol és csak veszi és rakja a lapkákat a színes táblára, majd egyszer csak vége van. Anélkül, hogy különösebb dolgokat tettünk volna, pláne, hogy kicsit is dolgozott volna az agyunk. Vagyis semmiképp nem úgy, mint ahogy egy Feld-játéktól joggal elvárhatnánk.A Castles of Tuscany – bátran kijelenthetem – Stefan Feld legkönnyebb (érdekes módon most mintha kifejezőbb volna, ha azt mondanám, hogy “leglightosabb”) játéka. A 10+ jelölés megáll, hiszen a választási lehetőségekből azért akad néhány, de tisztán kapujátéknak is felfogható. A 9 éves gyermekem is szeretné – ha felfedezett volna benne valami érdekeset. De érdekes nincs benne, mert csak hatszögek és négyszögek vannak, sajnos téma itt sincs – ezt megörökölte a francia felmenőtől. De ezen túlteszi magát az ember, ha egyébként minden gördülékeny és nagyszerűen balanszírozott – meg szép.
A külalakkal ezúttal nincs is különösebb probléma, ami nagy szó, ismerve a legutóbbi Alea gondozású Feld-mű, a Carpe Diem látványvilágát. A kártyák festményei kifejezetten hangulatosak, a fa komponensek is hozzák azt, amit elvárhatunk egy mai játéktól. A kártyák viszont (pedig sokat pörögnek) túlzottan vékonyak, nagyon vigyázni kell rájuk, a lapkák picik, a személyes táblák kissé semmilyenek. Szóval nem egyenletes a minőség, de az összkép kellemes. És persze ott van a mindent uraló központi nagy korong, a hatalmas narancs-arany kopogtató, a játék lelke – gondolnánk. De az sajnos nem az. Pusztán egy egyszerű pontozótábla, semmi több. És számomra nem is a túlméretezett mivolta miatt emelkedik ki az egész produkcióból; az egyetlen bosszantó és értelmetlen, egyenesen érthetetlen mechanikai megoldás megtestesítője a játékban.
Egy jól megtervezett “runaway leader gép”. Mondom, mire gondolok:
A játék során főként a külső, zöld sávban kapjuk a pontokat, de bizonyos ritka esetekben a belső piros sávon is hozzájuthatunk néhányhoz. Majd eljön az első értékelés, és a külső (zöld) pontokat hozzá kell adjuk a belső (piros) pontokhoz. A zöld sávon a továbbiakban ugyanonnan folytatódik a pontszerzés (a piroson is egy-kettő becsúszik), majd a második értékelésnél újra hozzá kell adjuk a külső pontjainkat a belsőhöz. Majd még egyszer a játék végén. Ez azt jelenti, hogy ha egy játékos 7 ponttal meglóg a többiek előtt az első fordulóban (ami bőven lehetséges és meg is történt), akkor ha a továbbiakban nem növeli az előnyét, csak tartja, a második forduló végén már dupla akkora lesz a távolság a lemaradók és közötte. Abból a 7 pontból tulajdonképpen különösebb erőfeszítés nélkül 21 pont különbséget is generálhat neki a játék maga. A parti legvégén még van néhány ún. rejtett pont, de nagyon kevés, és általában elmondható, hogy a Castles of Tuscany nem az a szokásos euró-pontsaláta, így igazán nem sok esély van egy olyan játékos befogására, aki egyszer picit nagyobb előnyre tett szert. Bevallom, nem értem, miért volt szükség erre a pontozási szisztémára – egy családi játékban általában inkább felzárkóztató (ún. catch-up) mechanizmusokat találunk, nem ehhez hasonlókat.
Szóval szóljanak a fanfárok: megszületett Stefan Feld első igazi családi játéka! Ajánlható mindenkinek, aki szereti az ilyet. Könnyed, gyors, színes, kicsit talán lapos ívű, de összességében szórakoztató darab, amit szerintem simán lehet gyerekekkel is játszani. (Csak ebben az esetben mindenképpen javaslom a pontozás házi szabályozását, azaz egyszerűen: a belső piros kör teljes elhagyását az oroszlános kopogtató körül.) És ezzel megválaszoltam a bevezetőben felmerült kérdést is, miszerint ajánlható-e azoknak, akiknek már megvan a Castles of Burgundy. Igen, a két játék teljesen más. A toszkán változat akár a másik előtti bevezető is lehet, gamerek számára feltétlenül filler kategória, amit komolyan venni nem nagyon lehet. Viszont attól még szeretni igen.
6/10
jatekrahivlak.blog 