Társasjátékot készítek, egy izgalmasan tematizált lapkalehelyezős játékot, amelyben a felfedezés, a saját térképtáblám tökéletesítése, valamint a vadászat és a nomád tábor vándorlása a cél. Már jó két tucat hasonló projekten vagyok túl, mégis ez a mostani nagy nehézségek elé állít. Egész pontosan még nem is annyira a játék, mint inkább a váratlan és meglehetősen peches karanténállapot, ami miatt épp a társaságok összejövetele lehetetlenült el, bizonyos időszakokban pedig kifejezetten tiltott is. Szerencsés alaphelyzetemet, miszerint a családom nem csak támogat a munkámban és szenvedélyemben, de kifejezetten lelkes és okos partnerként is működik, mindig kinövöm egy idő után, de most mintha még jobban érezném, hogy szükség van valamiféle továbblépésre, akárcsak a játékom nomád lovasának.
Eldöntöttem tehát, hogy elindulok egy olyan úton, ahol még sosem jártam. Részben azért, mert nem vett még rá a kényszer, részben azért, mert akárhányszor egy virtuális asztalon játszottam társasjátékot, mindig megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, az volt az utolsó alkalom. Pedig mindent megpróbáltunk. Kipróbált régi partnerekkel ültünk a gépek mellett, hol telefonon, hol kamerákon keresztül tartottuk a kapcsolatot, ismert játékokat játszottunk, és mindannyian ki voltunk éhezve a társaságra. Mégis mindannyiszor elbukott a program. Szentségelésbe, morgásba, fanyalgásba fulladt a játék, általában technikai problémákra fogva a kudarcot, miközben mindannyian tudtuk, hogy ez egész egyszerűen nem az, amit megszoktunk, ami nekünk kell. A társasjáték nem egy online puzzle, a társasjáték nem valami hálózatba kötött 1st person shooter, a társasjáték nem egy kétdimenziós fal, amin mágneses lapkákat és meeple formájú bitmap-eket tologatunk (vagy épp nem is tologatunk, mert a rendszer azonnal átlépteti a bábut, elveszi a kártyát, megfordítja a lapkát, kiadja a dobott értéket). És miközben én nem vagyok a miniatűr játékkatonákkal vívott harcok híve, minden alkalommal sóhajtva vágyakoztam, hogy megfoghassam a hajót, a kockával jelzett nyersanyagot, a kártyát, vagy valóban pörgethessek a dobókockával.
És most itt állok, és azon töröm a fejem, hogy miként tegyem az én saját játékomat egy ilyen szerencsétlen, csökött programhalmazzá,
csak hogy megoszthassam másokkal, hogy a tapasztalatokkal gazdagodva finomíthassam, javíthassam a működését. Hogy egyáltalán idáig eljutottam, az annak köszönhető, hogy megismertem a Tabletopiát. És a Tabletopia nagyon más élményt adott, mint az eddig látott platformok (Yucatá, Board Game Arena stb.). Nem mondom, hogy tökéletesen kielégített, de tény, hogy a realtime 3D felépítmény közelebb hozta a hozzám a játékot, mint vártam. Mivel ez a rendszer nem ismeri a játék működését, csupán az elemek viselkedéséről van fogalma, a használata sokkal jobban hasonlít egy valódi társasjátékéhoz. Egy ideig még kifejezetten szórakoztató volt felfedezni a különböző irányítási funkciókat, de elég hamar kiderült, hogy a nehézkes, egyujjas távirányítás kényelmetlenné és lassúvá teszi a játékmenetet, és a kóderek minden igyekezete ellenére továbbra is rideg és szenvtelen az egész. De játszható. Elérhető. Ráadásul programozói ismeretek nélkül is elkészítheti minden játékszerző a saját prototípusát. Nemigen van más választás, bele kell vágnom. Legalább nézzük meg, meddig jutok el segítség nélkül.
Úgy értem: emberi segítség nélkül. Ugyanis természetesen a viszonylag gazdag tutorial-adatbázist néztem végig első nekifutásra, videókat és szöveges tartalmakat, és persze nyomogattam a gombokat is, hogy ismerkedjek a fogalmakkal, menüpontokkal, ezáltal a lehetőségekkel. Igazán az volt a legmeglepőbb, hogy nem volt ijesztő a dolog. Számítógépes játékfejlesztőként nem csak game designer, de sokszor grafikusi, operátori feladatokat is elláttam (magad, uram, ha szolgád nincs), de mégis megszoktam, hogy az implementálás más reszortja, a megjelenítés és a működtetés egy külön szakterület. És azt is tudtam, hogy a 3D grafika, akármilyen régóta is izgat, eddig csak szerény személyes eredményeket hozott – talán főként a türelmetlenségemnek köszönhetően. Ezzel szemben ez a Tabletopia megoldás szinte túl könnyűnek ígérkezett. Épp ezért óvatos voltam, napokig csak puhatolóztam, körbejártam a témát, pedig akár bele is vághattam volna.
Pláne azért, mert esetemben nagyon kevés plusz mérési vagy grafikai munkát igényelt a virtuális kivitelezés.
Évek óta igazi műgonddal készítek prototípusokat nyomdában, már viszonylag kora fázisban felvállalva, hogy költségeim vannak a játékkal, cserébe viszont a megszokott komponensminőség fogad az asztalnál, miközben ügyesen tesztelem a projekt ergonómiai paramétereit is. A mostani játékterv sem volt kivétel, a kártyákkal kibővített 3.1-es változat már a Savixban készült, és egy külön fehér dobozban lakott hetek óta. Tehát a teljes virtualizációhoz nem volt más feladatom, minthogy ezeket a már létező formákat és méreteket a Tabletopia igényeihez igazítsam, ami szinte semmi mást, mint a nyomdai kifutók visszavágását, valamint egyes kerekítéseket jelentett – mivel a játék főként egyszerű táblaformákra, lapkákra és kártyákra épül, a projekt igen kevés buktatóval kecsegtetett.
Elsőként a Tabletopia figurakészletében kellett válogatnom. Tudni kell, hogy ez a virtuális játékrendszer rendelkezik játékosokat és fejlesztőket is kiszolgáló felülettel, és mindegyiknek van ingyenes alap-, valamint fizetős prémium szolgáltatása. Az ingyenes fejlesztői verzió azonban minden létfontosságú elemet biztosít ahhoz, hogy egyrészt rengeteg játékkal játszhassunk, másrészt, hogy létrehozzunk egy prototípust a játékunkból. Mindössze egyet, és ahhoz is csak kétféle setupot, valamint egyedi formákat, kiváltképp 3D elemeket nem tudunk feltölteni a projekthez, de táblákat, lapkákat, kártyákat szinte korlátozások nélkül létrehozhatunk, valamint szabadon használhatjuk a Tabletopia virtuális bábuit, korongjait, kockáit, hasábjait és dobóeszközeit. Természetesen nem alkalmas ez szolgáltatás különleges komponensigényű játékok bemutatására, de a kettővel drágább verzió már ebben sem korlátozza a 20 dolláros havidíjat befizetőt. Számomra, első bálozó számára viszont tökéletesen megfelel (egyelőre?) az alapváltozat – csak arra kellett figyeljek, hogy a feltöltött adatmennyiség ne haladja meg a 200 MB-ot.
Egyetlen játéknál? Nem haladta meg.
A feltöltések és méretezések viszonylag simán mentek. A komponensek méretét a valóságos méretekhez igazítottam, és miután egy összeügyeskedett „Photoshop action” segítségével csináltam az összes grafikai elemből kifutómentes változatot, a textúrák feltöltése is csak azért volt hosszadalmas, mert a Tabletopia bizonyos műveleteken extrém sokat „gondolkodott”. Kompromisszumot kellett kötnöm a sámántábla jelölőivel, a tábor és a vadászok figuráival kapcsolatban, és persze főként az alapszínekből válogathattam. Maga az asztalkép kialakítása kifejezetten szórakoztató és izgalmas folyamat volt, és tulajdonképpen a mai napig jó érzéssel tölt el, hogy minden egyes új parti tökéletesen elrendezett felállással (setup) indul kettő- és négy személyre. Két funkciót különösképp szerettem. Az egyik az ún. magnetic map: ez lehetővé teszi, hogy az egyes nagyobb, a kezelésre érzékenyebb elemhez egyfajta „érzékenységi térképet” készítsünk, azaz meghatározzuk, hogy ha valaki ráhelyez egy virtuális tárgyat, azzal ő hogyan viselkedjen, illetve hova kerüljön az a valami. Egy lapkalehelyezésnél ez kifejezetten nagy segítség, ha olyan típus vagy (én igen), akit idegesít, ha csálén hevernek a dolgok egymás mellett. De mint kiderült (ezt a valóságban észre sem vesszük), nagyon nem mindegy az sem, hogy az egyes jelölők mikor mit takarnak el, azaz pl. hogy ideális esetben hová kell kerülniük a bábuknak a tábla mezőin. Valamint kifejezetten tetszett a pakliba rendezett elemek gyors keverésének módja. Egy utasításra ilyenkor csak „megrázza magát” a csomag, és máris megváltozott a lapok sorrendje.
Nem voltam ügyetlen, de azért el-elkövettem egy-egy feltöltési vagy elnevezési hibát, így végül egy nap elment a teljes komponenscsomag összeállításával a Tabletopia szerverén, majd másnap és harmadnap foglalkoztam a két felállás megszerkesztésével, de ezen a harmadik napon már lejátszottuk az első partit a feleségemmel, aki akkor két szobával távolabb ült tőlem a saját számítógépe előtt.
Végezetül még egy dolgot kért tőlem a Tabletopia: ha nyilvánossá teszem, ha nem, valamiféle kezdőoldalt kellett kreálnom a játékomhoz. Bannert és virtuális dobozképet, leírást és játékszabályt kellett feltöltenem ahhoz, hogy megnyugtatóan lezárhassam ezt a feladatsort. El kellett tehát határoznom magam, és mivel amúgy is sokszor itt volt a nyelvemen, Nomad-ra kereszteltem ezt az új jövevényt, a címoldalra egy („vangoghosított”) mongol lovas képét rittyentettem, és még valami egységes színvilág is kezdett kialakulni. A következőkre egy nagyon fontos sort írtam a to do listámra: értesíteni kell mindenkit, hogy elkészült az első virtuális társasjáték prototípusom, a vállalkozókat várom a tesztsorozat folytatásához.
(folyt. köv.)
jatekrahivlak.blog 