Penny Lane

Bevallom, a hagyományos értelemben vett kártyajátékokkal nemigen barátkozom. És ez alatt elsősorban az ütésvivős alapfelállást értem. Amikor az egyik játékos kezéből kijátszott lapra a saját kezemből választott lappal reagálok. (Mindamellett játékfejlesztőként ilyet is készítettem már – nem tudom megmagyarázni.) Viszont a reakcióm épp ellenkező azokban az esetekben, amikor egy ún. kártyaalapú játékkal találkozom, főleg olyannal, ami a maga kissé leegyszerűsítő és minimalizáló módján tulajdonképpen egy táblajátékot imitál. Izgalmasnak tartom a nagyobb játékok kártyajáték verzióját is, de amikor kifejezetten ez a „kis dobozban nagy játék” elv sikeresen megvalósul, elégedetten szoktam csettinteni. Így történt ez akkor is, amikor a Penny Lane-t megismertem, és – ugyan elég kevés információ állt rendelkezésemre – felkerült a kívánságlistámra. Azóta itt van, és jó néhány partit játszottunk már vele.

A TÉMA:
Nem tartozom kifejezetten a Beatles generációhoz (korábban többen megjegyezték, hogy a zenekarban talán épp a születésem hírére kezdtek gondolkodni a feloszláson), de kétségtelen, hogy a játék címéről elsőre nekem is azonnal a híres slágerük jutott eszembe. 1967-ben McCartney és Lennon azonban egy elég jelentéktelen liverpooli buszvégállomásról és környékéről festettek kissé pszichedelikus színekkel egy gyermekkorukra visszatekintő, nosztalgikus hatású képet, míg a Spark Works kiadó játéka (Mint Works, Mint Delivery stb.) érezhetően egy jóval korábbi kort idéz meg, talán a múlt századforduló előtti utolsó éveket. A kettő között azonban lehet átfedés.

Maga a liverpooli Penny Lane, ami az ominózus körforgalomba ill. buszvégállomásba is befut, ugyanis létezett évszázadokkal korábban is.

Sokáig névtelen volt, majd egy 18. században élt helyi kereskedőről, James Pennyről kapta a nevét, aki jórészt rabszolga-kereskedelemből gazdagodott meg. A napjainkban fellángoló antirasszista mozgalmak épp ezért a közelmúltban tiltakozni kezdtek az utcanév ellen, így most Liverpool vezetése nagy bajban van: mivel nem szeretnének eldobni rengeteg Beatles rajongó zarándok turistát, jelenleg éppen azon dolgoznak a „kutatók”, hogy vagy James Penny-t mossák tisztára valahogy, vagy bebizonyítsák, hogy az utca mégsem róla kapta a nevét. Akárhogy is, a régi vásárok, később üzletsorok útja mindenképpen összekapcsolódik a vásárlással, a pénzköltéssel, így a tradicionális angol pénzérmével a pennyvel is. A játék is igyekszik távol maradni a valóságtól, viszont látványosan használja a pennyt, nem is elsősorban mint fizetőeszközt, hanem mint munkást. Hogy hogy van ez, mindjárt elmesélem.

A JÁTÉKMENET:
A Penny Lane szokatlan formájú doboza három méretű kártyát tartalmaz. A legnagyobb a játékosok személyes táblájának felel meg, és épp akkora, hogy mellé két álló kártya elfér a legkisebb, bridge-méretűből. A középső, nagyjából tarot-méretű kártyák sora a központi játéktáblát helyettesíti – a 8 kártya lerakási sorrendje tetszőleges, tulajdonképpen egy pompás sugárutat formáznak, amelynek egyes épületei amolyan munkáslehelyezős helyeket kínálnak, némelyiken többet is, karika formájában – ide a passzolnak a játékhoz kapott kis penny-tokenek. Ezeken a központi lapokon is előfordul 1-1 meeple kontúr – ide kerülnek majd a dobozban talált kék munkások. Most akkor vannak munkások is és az érmék is munkásoknak számítanak? Valahogy így:

ebben a játék egy izgalmasan csavart megoldást kínál.

Összesen három penny vagyonnal kezdünk, valamint a központi táblánkon egy kék munkással, aki arra vár, hogy állást szerezzünk neki. Ezt a három pénzérmét kell ügyesen elhelyezni a központi „táblára” úgy, hogy egy fordulóban minél több akcióra adjanak lehetőséget, illetve minél több pontot (csillagot) szerezzünk magunknak. Ez azt jelenti, hogy azzal is törődni kell, hogy a pénz fialjon is, hiszen a 3 pici érme nem sokra elegendő, de közben költsünk is belőle, hiszen így tudunk felvenni épületkártyákat és így tudjuk állásba küldeni a munkásainkat, akik révén további pénzhez és pontokhoz jutunk.

A személyes táblánk felső részéhez, azaz az utca páros oldalára csupa munkahelyet jelentő épületkártya kerülhet, míg az alsó részéhez olyanok, amelyekben emberek (kék munkások) laknak. Éppen ezért a vásárolható épületkártyák sorában vegyesen vannak láb- ill. fejléccel ellátott lapok. Ezeknek ára van – természetesen pennyben számítva –, és a lehelyezésük a vásárlással egyidejűleg történik. A lakásokkal megkapjuk az egyelőre még munkanélküli embereket is, az üzletekkel, cukrászdákkal és mindenféle intézményekkel pedig a szabad álláshelyeket, ahová a munkásokat delegálhatjuk. A munkásokat a lapkiadó (Gazette) épületén keresztül juttathatjuk álláshoz, de ez is pénzbe kerül. Ráadásul, ha nem sietünk, kicsit többe: egész pontosan a legtöbb központi kártyán az első (bal oldali) hely elfoglalása valamiféle kedvezményt jelent, így érdemes foglalkozni azzal, hogy mi is a legeslegfontosabb akciónk az adott körben, miközben lehet, hogy a többit is elfoglalják, mielőtt ránk kerülne a sor.

Egy forduló addig tart, amíg még bárki akar vagy tud tenni valamit az érméi felhasználásával. Az egyes épületkártyák lehelyezésével (már a lapok érintkezésével is) folyamatosan kialakulhatnak olyan helyzetek, aminek révén csillag vagy penny képe alakul ki. Ezeket fordulónként írjuk jóvá. Így kapunk tőkét a következő fordulókra, illetve így kezdjük számolni az aktuális csillagmennyiséget, ami a “táblánkon” látható. Csillagokhoz az egyes munkások célba juttatása, és bizonyos épületkártya funkciók is hozzásegítenek.

Ha valaki eléri a 10 csillagot a tábláján, kiváltja a játék végét.

AMIÉRT TETSZIK:
A Penny Lane nem egy egyszerű cuki kártyajáték. Persze az IS. Azonban egyáltalán nem az a könnyed szórakozás, ami mellett akár még a tévét is bekapcsolva hagyhatjuk. Egyszerűen oda kell figyelni. Folyamatosan azt érezzük, hogy mindenből kevesebb van, mint kellene, és bizony nagyon fontos a cselekvéseink sorrendje, mert könnyen lecsúszhatunk lehetőségekről, elszámolhatjuk magunkat egyetlen pennyvel, és akkor vége a fordulónknak, miközben a többieknek még marad akciójuk. Nagyon tetszik az ügyes munkáslehelyezős mechanizmusa miatt is, miszerint játékosszíntől független munkásokkal (érmékkel) foglalunk és fizetünk, hogy egy másik munkástípust tematikai szempontból munkásként, de közben merőben más funkcióra használhatunk (és ők sem hoznak be játékosszínt). És végül tetszik a látványvilága is, az aprólékosan kidolgozott, meseszerű világ, az idealizált Penny Lane, egy olyan utca, amely mindannyiunk előtt épül fel az utca egyik és másik oldalára helyezett épületkártyák által. Nagyon hangulatos!

ÖSSZEFOGLALÓ:
A Penny Lane egy igazán kellemes meglepetés. Ragyogóan kitalált (bár kevésbé ügyesen megfogalmazott) játékszabállyal, ötletes fordulatokkal, kompakt formában, kedves grafikával. Nem kifejezetten kezdőknek való, de ez ne riasszon vissza senkit, szerintem remekül tanítja önmagát a játék, mindig kiderül azonnal, hogy mikor hoztunk rossz döntést. Sajnos nyelvfüggőnek mondható, így elsősorban azoknak ajánlom, akik bírják az angolt (nem tudok más nyelvű kiadásról), de minden nyílt, szóval elég, ha akár egy valaki vállalja a fordító szerepét az asztaltársaságban – illetve, ha felmerül az igény, szívesen készítek egy játékossegédletet a kártyák szövegének fordításával, hiszen azért szövegből nincs sok. A szabályértelmezés legnehezebb pontja az, hogy a csillagok mennyisége, azaz a pontszám mindig az aktuális csillagmennyiséget jelenti a „lane-ünkön”, amit akár épületek felcserélésével is lehet változtatni, de ez egy különösen érdekes megoldás, érdemes megérteni. És a kb. 45 perces játék után a győztesnek máris lehet együtt énekelni, hogy „Penny Lane is in my ears and in my eyes…!”